Recseg-ropog az egész kétezer éves építmény. A katolikus egyházat alapjaiban rengették meg az egyre súlyosabb pedofilbotrányok. Az elmúlt pár évben sorra jönnek elő a múltból az elfeledett-eltussolt molesztálási ügyek, egyházmegyék mennek csődbe, püspökök mondanak le, iskolák zárnak be, hívők ezrei fordulnak el az egyháztól – és még nem látszik a botránysorozat vége.
Az egyház ellenségei kárörvendően triumfálnak, hogy ők mindig is tudták: beteg lelkű emberek menedéke a szervezet. A legdörzsöltebb amerikai jogászok arról álmodoznak, elperelik a Vatikán egész vagyonát. A hívők viszont attól félnek, minden rámegy a média generálta botrányra, az értékek, a hit, a hagyomány, a rengeteg karitatív munka. Sértődötten védekeznek: voltak ugyan csúf ügyek, minden szervezetben vannak, de ezeknek semmi közük az egyház lényegéhez. A botrány hatására megváltozik az emberek viselkedése, megrendül a bizalom. Elküldjük a gyereket idén is a katolikus nyári táborba? Jó ötlet a bentlakásos egyházi gimnázium? Megsimogathatja még, a történtek után, egy falusi plébános bácsi a ministránsgyerek arcát? Hiszen tévét a világ végén is néznek...

Rutinosan működik a rendszer
Az egész ügy Amerikából indult, és eddig a legnagyobb károkat is a tengerentúlon okozta az egyháznak. A mostanáig kiderült esetek alapján úgy tűnik, a molesztálási ügyek száma az 1960-as években indult növekedésnek, az 1970-es években érte el a tetőpontját, majd fokozatosan csökkenni kezdett, és az ezredfordulóra visszaállt a fél évszázaddal korábbi szintre. A botrány viszont csak
2002-ben pattant ki, amikor a Boston Globe cikksorozatban foglalkozott öt katolikus pap gyermekmolesztálási ügyek miatti büntetőügyével és elítélésével. Egy John Geoghan nevű pap hat plébánián több mint 130 gyereket rontott meg. Bűnös üzelmeit harminc évig folytathatta büntetlenül, mire kizárták az egyházból és elítélték. (Egy évvel később a börtönben megfojtották.) A cikkek megjelenése után országszerte sorra álltak elő az évtizedeken át magukba fojtott történetekkel az egykori áldozatok. A bostoni ügyekben a legsúlyosabb vádakkal Bernard Francis Law érseknek kellett szembenéznie, aki rutinszerűen áthelyezte egyik plébániáról a másikra a vétkes papokat, és nem gondoskodott róla, hogy eltávolítsák őket a kiskorúak közeléből. 2002 decemberében Law érsek lemondott tisztségéről, de a szörnyű vád addigra megszületett: az egyház tudatosan eltussolta az ügyeket jó híre védelmében, és ezzel gyerekek százait tette ki további veszélynek. A püspökök számtalan esetben valóban „házon belüli” megoldásokat kerestek a problémára, és nem jelentették a hatóságoknak az eseteket. A súlyos gyanúba keveredett papok több mint felét kezelésre küldték, mivel úgy vélték, a szexuális eltévelyedések pszichiátriai eszközökkel gyógyíthatók. Amennyiben a püspök úgy látta, hogy a bűnbe esett pap őszinte megbánást tanúsít, többnyire adott neki még egy esélyt – és egyben lehetőséget a bűntett megismétlésére. A zéró tolerancia elvét csak 2002-ben, a botrány hatására fogadta el az amerikai püspöki konferencia. A papi pedofíliát II. János Pál pápa súlyos bűnnek minősítette, és kivonta az ügyek kezelését a püspöki hatáskörből, áttéve azt a római székhelyű Hittani Kongregációhoz.

Mások se jobbak?
A napvilágra került esetekről egyedül Amerikában készült pontos statisztika. A püspöki kar megbízásából készült John Jay-jelentés szerint 10 667 ember állította, hogy 1950 és 2002 között papi molesztálás áldozata lett. 4392 papot vádoltak meg ezzel a bűnnel, ami az ebben az időszakban szolgáló amerikai papság 4 százaléka. Ajelentés elkészítésekor már csak 1021-en voltak életben közülük, és végül százan kerültek börtönbe. Az egyház védelmezői szerint a számok azt mutatják, hogy a katolikus klérus nem „fertőzöttebb” más egyházak papságánál, vagy akár az állami iskolák tanári karánál. Az amerikai pedagógusok körében is gyakran előfordul, hogy gyanúba keveredésük után áthelyezik őket egy másik iskolába. Ráadásul a botrány hatására a katolikus egyház határozott intézkedéseket tett, és új esetek az intenzív médiafigyelem ellenére szinte egyáltalán nincsenek.
A Jay-jelentés egyéb tanulságokat is hordoz. A legfontosabb ezek közül, hogy miközben állandóan pedofil-ügyekről hallunk, az esetek kétharmadában valójában kamaszfiúk az érintettek, és az elkövető papok fele 35 év alatti, ráadásul az esetek 56 százalékában mindössze egy esetben hoztak fel az érintett pap ellen vádat. Itt összekeveredik két különböző jelenség: a zárt oktatási intézményekben és hierarchikus szervezetekben a fiatal oktatók/lelki vezetők és diákok között fellépő homoerotikus vonzalom, illetve az igazi pedofília. Az utóbbira persze szintén akad példa, de jóval kisebb körben: az a 149 pap, aki ellen több mint tíz vádat hoztak fel, majdnem 3000 gyereket molesztált – ezek azok a szexuális ragadozók, akik az egyház védelmét és a titkosság légkörét kihasználva szabadon vadászhattak áldozataikra.A botrány nemcsak morálisan viselte meg az amerikai egyházat, hanem pénzügyileg is. A bostoni egyházmegye 86 millió dollár kártérítést fizetett az áldozatoknak, és annyira eladósodott, hogy kénytelen volt eladni brightoni campusát, és bezárni több tucat plébániát. A lelakatolt, lebontott templomok jól jelzik, hogy a botrány ténylegesen megroppantotta az egyház gerincét. A bostoni érsekség legalább a csődöt elkerülte, de hét másik amerikai egyházmegyének (Portland, Tucson, Spokane, Davenport, San Diego, Fairbanks, Wilmington) ez sem sikerült. A legnagyobb összegű kártérítést a Los Angeles-i érsekség fizette ki 508 áldozatnak – 660 millió dollárt. Az amerikai katolikus egyház eddig 2,6 milliárd dollárral lett szegényebb a kártérítések következtében.

Európában inkább elkenik
Európában sokáig csak szórványosan kerültek napvilágra hasonló esetek, kivéve Írországot, ahol az 1990-es évektől kezdve az egész ír egyházat érintő, végeláthatatlan botránysorozat kezdődött. A mélyen katolikus országban súlyos megrázkódtatást okozott a kormány által az esetek kivizsgálására létrehozott bizottság tavalyi jelentése, amely kimondja, hogy a katolikus szerzetes- és apácarendek által vezetett kollégiumokban rendszeresen bántalmazták, megalázták és molesztálták a gyerekeket.

a pápa felelőssége
XVI. Benedek pápa személyét sokszor megpróbálták kapcsolatba hozni az ügyekkel annak ellenére, hogy
a Hittani Kongregáció vezetőjeként 2001-től elszántan üldözte a pedofil bűnöket. A pápa múltjában idén márciusban bukkantak egy gyanús esetre. A történet 2006-ban kezdődött, amikor egy Peter Hullermann nevű falusi pap névtelen zsaroló levelet kapott, amelynek feladója azzal fenyegette, kitálal, ha nem fizet neki az egyház kártérítést. Azt állította, hogy 1979-ben, 11 éves gyerekként Hullermann orális szexre kényszerítette. Az egyház a zsarolási ügyben a hatóságokhoz fordult, s végül 2008-ban megtalálták a levél feladóját. Kiderült, hogy a vádak megalapozottak: Hullermann valóban több gyereket molesztált, ezért a müncheni érsekség 1980-ban terápiára küldte, de később újra aktív papi szolgálatot vállalhatott, és megint gyerekek közelébe engedték. Papi szolgálatba való visszahelyezése idején a mostani pápa, Joseph Ratzinger volt München érseke, ám a Hullermannról szóló döntést jobbkeze, Gerhard Gruber hozta meg. Amikor idén márciusban a Süddeutsche Zeitung és a New York Times cikkei nyomán kipattant a botrány, Gruber minden felelősséget magára vállalt, mondván, a pápa nem tudott az ügyről. Az egyházfő ellen mindössze annyit tudtak felhozni, hogy hivatalból megkapta Gruber jelentését, ám az soha nem fog kiderülni, hogy olvasta-e.

Fotó: Profimedia

Ez a cikk az Éva magazin 2010. júniusi számában jelent meg előstör. Minden jog fenntartva!