Szakács Emese, általános iskolai matematikatanár döbbenten áll az ajtóban, mikor óra közben bekopogtat az osztályba a pizzafutár, hogy átadja a megrendelt pizzát. A pizzát valaki megrendelte, mégpedig telefonon. A megrendelő gyerek hamarosan jelentkezik is, amit hangos derültség és egy osztályfőnöki intő követ. Emese kisvártatva megbeszéli az esetet telefonon Dunaújvárosban élő, óvónő barátnőjével. A barátnő megnyugtatja, hogy az eset nem rendkívüli, nála egy középső csoportos óvodásnak foglalkozás alatt csörögött a mobilja, és ragaszkodott hozzá, hogy fel is vegye.

Jó-e a gyereknek a mobil?

Erre a kérdésre sokszor még maguk a szakemberek is a vállukat vonogatják, vagy ami még gyakoribb: mindegyik mást mond.

Az egészségben okozott esetleges károsodáson kívül a szülőket leginkább két dolog foglalkoztatja: szeretnék biztonságban tudni porontyukat, és nem szeretnének beszállni a kortársak versengésébe. Biztonság tekintetében a telefon rendkívül praktikus eszköz, segítségével ugyanis nyomon követhetjük, merre jár éppen gyermekünk. Az állandó kontroll azonban önállótlanná is teheti a gyerekeket, hiszen kezükben a telefonjukkal mintha elektronikus pórázon vezetnénk őket. Nos, akkor vajon elveinket félretéve hajoljunk meg gyerekünk akarata előtt, és ne hagyjuk, hogy a többiek lecikizzék, amiért neki nincs rádiótelefonja?

A kérdésben még a pszichológusok véleménye is eltér, tanácsadásukat sokszor saját tapasztalataik alakítják. Martonné Tamás Márta pszichológus, a Kőbányai Nevelési Tanácsadó vezetője kortünetnek gondolja a mobilozást: régen bélyeget cserélgettek a gyerekek, most csengőhangokat és háttérképeket gyűjtögetnek a telefonjukra. A „fegyverkezési verseny” nem ér véget a telefonnal, kiterjed a cipőktől kezdve mindenre, és elvonja a figyelmet a valódi értékekről. Felső tagozatosnál kisebb gyerekek kezébe nem is lenne szabad telefont adni, mivel a telefon birtoklása akaratlanul is veszélyforrássá válhat − például kirabolhatják miatta a gyereket. A mobilozás – folytatja a pszichológus – nemcsak azért nem szerencsés, mert kiszolgáltatottá tesz, hanem mert (akár a tévézés és a számítógépezés) információs túlingerlésre vezet. Az idegrendszert érő hatások túlpörgetik a gyerekeket, amiből sok esetben hiperaktivitás lesz.

A Csepeli Nevelési Tanácsadó munkatársai a telefonok kapcsolati aspektusát hangsúlyozzák. Gyakran előfordul például, hogy a szülő váláskor telefont ajándékoz a gyereknek, és a szimbolikus aktussal kommunikációs köldökzsinórt húz a gyerek és önmaga közé. Ők a telefont létszükségletnek tartják, ugyanakkor elismerik a káros következményeket, többek között a személyes kommunikáció megnehezülését. Azok a gyerekek, akik megszokják az sms-társalgást, feltehetően visszahúzódóbbak lesznek majd, ha élőben kell megnyilvánulniuk.

A mobilozáshoz tehát nincsen kész recept, így csakis a józan belátás lehet irányadó. Egyértelmű megoldással azért sem szolgálhatunk, mivel minden eset egyedi, az ajánlott adag függ a gyerek személyiségétől és szocializációjától is. Nem gonosz és mostoha az az anya/apa, aki gyereke első ötletére nem vesz méregdrága telefont – a mérlegelés sajnos ezúttal is szülői felelősség.