Százhalombattán nőtt fel, ott ült először kajakba.
A hőerőmű támogatta a sportéletet. Országos szinten is kiváltságos hely volt. Ráadásul az erőmű hűtővize egy nyílt csatornán tér vissza a Dunába.
Ismerem, remek horgászhely.
Az evezősportoknak is kedvez, mert a víz télen is jó meleg. Januárban is nagy gőzfelhőkben edzettünk.
Emlékszik az első napra, amikor vízre szállt?
Kora márciusi idő volt. Csapkodtunk a csatorna közepén, összeütköztem egy kettes kajakkal, fel is borultam. Ez a nagy fürdés volt az első élményem. Korábban úsztam, de a faltól falig monotonitást nehezen bírtam. Ehhez képest óriási felüdülés volt a szabadban sportolni.

A győztes sosem fáradt
Hétszeres világbajnok. Melyik aranyérem a legemlékezetesebb?
Mindenképpen az első. Régen dédelgetett vágy volt, és amikor összejött, az leírhatatlan volt. Mindent alárendeltem ennek, és földöntúli érzés volt, amikor elértem. Úgy szoktam mondani: „a győztes sosem fáradt”. Emlékszem olyan versenyre, amikor célfotóval lettünk másodikok, és olyanra is, amikor ugyanígy nyertünk. A kettő között ég és föld a különbség. Másodikként az ember teljesen kész van, halálosan fáradt. De ha nyer, szinte repked a levegőben.
A hétszeres világbajnokság mellé nem hiányzott egy olimpiai arany?
Egyszer sikerült kivívni a jogot a társammal, hogy olimpián indulhassunk. 1996-ban ott voltunk Atlantában, 1000 méteren. Gyakorlatilag az volt az első világversenyünk. Ott a döntőbe jutottunk, és kilencedikek lettünk. De a hét világbajnoki cím kárpótol – nem bánkódom emiatt.
Sok lemondással járt a sportkarrier?
Utólag tudtam csak megfogalmazni magamnak mindezt. Az élsport nem nagyon tűr meg komolyabb párkapcsolatot. Nehéz mellette tanulni. És ha az ember később kezdi a civil életét, természetesen jelentős hátránnyal indul. Persze ez egyénenként változik. Van, aki idejében készül rá, sőt, párhuzamosan tudja a kettőt szervezni. De a sok utazás, az edzőtáborok, a fáradtság sokszor megterhelő.
Önnél hogy jött az átállás?
Én még a sportkarrierem alatt tanulni kezdtem. Nagyon jól kiegészítette a sportot: ha fizikailag voltam fáradt, tudtam szellemileg töltekezni – és fordítva. Egyik segítette a másikat.
Miért éppen a jog?
A felvételi tájékoztató könyvet lapozgatva a szegedi jogi karnál találtam egy kitételt: a világbajnoki 1-3. és az olimpiai 1-6. helyezetteket felvételi vizsga nélkül gólyává avatják. Ma már csak olimpiai aranyérmes kerülhet be így a felsőoktatásba.
Azóta már jogászként praktizál. Milyen területen?
Jelenleg ügyvédjelöltként dolgozom. A polgári joggal foglalkozom, ezen belül pedig a legtöbbet a családi joggal. Sajnos egyre több a válás. Az ezzel kapcsolatos gyermekelhelyezési, vagyonmegosztási ügyekkel volt dolgom mostanában. Néha elképesztő, miket lát az ember. És ha a válás körül nincs megegyezés, annak mindig a gyerek issza meg a levét.

„Nem volt túl hideg”
Hogy keveredett mindezek mellett az Északi Sarkra?
A sportpályafutásom után jött egy lehetőség. Dél-Afrikában kerestek edzőt. Már régóta jó kapcsolatunk volt az ottaniakkal – a kora tavaszi időszakban mindig ott kezdtük az edzőtábort. A nyári versenyszezonban ők jöttek hozzánk. Fokvárosban töltöttem három évet 2005 és 2008 között. Rengeteg érdekes arccal ismerkedtem meg. Többek között Lewis Gordon Pugh-val, aki azzal keresett meg, hogy fejlesszem a kajakos képességeit, mert nagy dobásra készül. Akkoriban erről még semmit nem tudtam. Csak annyit, hogy Lewis extrém úszó, ami annyit jelent, hogy a világ összes óceánjában úszott már. Végigúszta a Temzét. Úszott az Északi Sarkon. Mínusz 1,7 fokos vízben megtett egy kilométert. Az horror. Onnan tudom, hogy én is csobbantam gleccserek között: leírhatatlanul fájdalmas. Ebben úszni – emberfeletti.
Mire jó ez?
Ennek szentelte az életét. Katona volt és tengerjogász, és a globális felmelegedésre szeretné felhívni a figyelmet. Először csak arra kért, hogy eddzem és készítsem fel, aztán egyszer csak előrukkolt azzal, nem tartanék-e vele. Óriási kalandnak és lehetőségnek tűnt, és nem bántam meg. Tavaly augusztus végén-szeptember elején eveztünk az Északi Sarkkörön túl. De már korábban elutaztunk a Spitzbergákra, hogy felmérjük, megfelelő-e a hajó és a felszerelés. Kicsit alábecsültem a ruházatot, így jobbat kellett beszerezni. Amellett, hogy hideg van, irtózatosan erős szél fúj. Az expedíció alatt szerencsénk volt, de azért néha kaptunk 60–70 kilométer per órás szélvihart is. Ez elviselhetetlenné teszi a hideget. Ráadásul olyan kajakot használtunk, amin rajta ültünk, nem benne. Óceánon ez a legbiztonságosabb verzió. Könnyebben navigálható, gyors eszköz.
Mi volt a céljuk ezzel?
Két dologra kívántuk felhívni a figyelmet. Egyrészt a globális klímaváltozásra. Másrészt előző évben az oroszok kitűzték a zászlójukat egy tengeralattjáróval a tengerfenékre, hogy bejelentsék rá – és az ott található olajra, gázra – az igényüket. De ezek a vizek nemzetközileg közös területek, vagyis senki nem sajátíthatja ki. Ez is fontos üzenet volt a részünkről.
Hány résztvevője volt az expedíciónak?
Jött velünk egy régi halászbárkából átalakított, jeget is törni képes kísérőhajó. Volt kapitánya, első tisztje. Velünk tartott három újságíró, egy masszőr, egy szakács. Nekem az volt a feladatom, hogy beosszam Lewis erejét és tempóját. Ott eveztem mellette, és karbantartottam az eszközeit. Sajnos kisebb távra futotta az erőnkből, mint amire számítottam. Összesen 140 kilométert tettünk meg légvonalban. Volt olyan nap, amikor 40 körül eveztünk, de volt, amikor semmit, mert csak sodródtunk. A sziget belsejéből indultunk, abból a kikötőből, ahonnét az Északi Sarki expedíciók általában – még a történelmi időkben. Kezdetben csak a fjordok mellett eveztünk, aztán a gleccserek mellett, végül a nyílt óceánon. Folyamatos izgalomban van ilyenkor az ember. Elképesztően zord és kietlen vidéken utazik. Nincs semmi. Semmi! Civilizációnak nyoma sincs. A kapitány, öreg tengeri róka, 30–40 éves sarkvidéki tapasztalattal, régen fókavadászatból tengette az életét. Nagyon vidám és optimista ember volt. Amikor napközben csak sodródtunk, és folymatosan recsegett-ropogott a hajó – lehorgonyozni nem tudtunk, mivel a tengermélység 1200 méteres –, akkor sem vesztette el a derűlátását. Mindig magyarázta, hol járunk és mi történik éppen... Közel két hétig tartott az expedíció. Nem volt túl hideg – mínusz 6-7 fok –, de a metsző szél miatt kétóránként ki kellett szállnunk, és megmelengettük magunkat, ruhát cseréltünk.
És végül kitűztek 192 zászlót.
Igen. Amikor elértük az északi sarki jeget. Lewis minden évben meg akarja tenni ezt a távot, és ígérete szerint, vele tarthatok.
De nem volt ott a magyar zászló...
Valóban: akkor vettük észre, amikor kitűztük a lobogókat. Nagyon szerettem volna egy fényképet a piros-fehér-zöld zászló mellett, végül az olasz elforgatásával oldottuk meg a helyzetet.

"Én persze kis porszem vagyok"
Az itthoniak mit szóltak ehhez az egészhez?
Amikor elmeséltem, mire készülök, hülyének néztek. Lássuk be: azért ez eszement dolognak tűnik. Végül megértették, és együtt örültek velem. A világ összes országában megjelent, hogy megcsináltuk.
De arról nem volt hír, hogy Ön is ott volt.
Semmit nem tettem azért, hogy erről hír szülessen. Főleg azért nem, mert az elején nem volt biztos, hogy végül valóban nekivágunk-e.
Változott az ön fejében a kép arról, hogy gond van a környezetünkkel?
Minden ember, akivel találkoztunk, elmesélte, hogy elképesztő változások történtek. Rohamosan fogy a jég, és emelkedik a vízszint. Nagyon furcsa dolgok alakulnak arrafelé. Nemcsak hogy kevesebb a jég, de azok a váratlan szélviharok, amelyeket kaptunk mindenfelől... ezek is jelzik az eltorzult klimatikus körülményeket. Felkaptam én is a fejemet, hogy ez egy igazán komoly történés, amely nemsokára megváltoztatja az egész életünket. Én persze kis porszem vagyok, de megteszem, amit lehet. Ha egyszer lesznek gyerekeim, olyan házat akarok építeni, amely a szél és a nap erejével termeli az energiát. És annak is nagyon örülök, hogy a környezetemben sok ember érdeklődik ez iránt. Jó látni és érezni, hogy tettre készek vagyunk!

Portré: Miklóska Zoltán

A cikk az Éva 2009. áprilisi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.