Első megrökönyödésünkben talán nem is tudjuk, mit tegyünk egy ilyen rasszista vagy idegengyűlölő mondat hallatán. Ha engedünk azonnali, zsigeri reakcióinknak, bizonyára megszorítjuk a gyerek kezét, lelassítjuk lépteinket, megállunk, és jelentőségteljes, ellentmondást nem tűrő (esetleg emelt, haragos, rémületet keltő) hangon kijelentjük: „Ilyet meg ne halljak még egyszer!” Vajon ez jó ötlet?

Nevelés-lélektani közhely, hogy az indoklás nélküli elutasítás legfeljebb engedelmességet szül, de belátást soha. Az adott esetben, amikor nem egyszerű gyerekcsínyről van szó, hanem egy társadalmi kisebbség durva megsértéséről – amelyért egy felnőttnek a törvény előtt kéne felelnie –, még a szokásosnál is nagyobb körültekintéssel érdemes meg-válogatni szavainkat. Ez persze nem jelenti azt, hogy valami tőlünk teljesen idegen attitűdöt kell magunkra öltenünk. Ám Földes Petra mentálhigiénikus, pedagógus szerint a Györgyi történetéhez hasonló szituációkban nem reagálhatunk ilyen primér indulattal. Ha tiltunk, ha automatikusan nemet mondunk a cigányozó kifakadásokra, azzal tabuvá tesszük az egész témát, a gyerek nem érti meg, mit csinált rosszul, csak azt fogja fel, hogy valamiféle szabályt megszegett. De hogy milyen szabályt, a társadalmi együttélés milyen alapelvét sértette meg, arról elképzelése sem lesz.

Mit tegyünk, ha gyermekünk rasszista kijelentést tesz?

A szülők
„Reagáljunk érdeklődően, beszélgessünk nyíltan, mindenfajta minősítést mellőzve, és közben próbáljuk meg kideríteni, hogy mi lehet az acsarkodó kijelentés oka” – mondja Földes Petra. Az ilyen rasszista kitörések azért is zavarba ejtők, mert természetesen nem mi, szülők gerjesztettük őket – vagy legalábbis tökéletesen bizonyosak vagyunk benne. Rémülten mondogatjuk, hogy hiszen az én számat sose hagyta el, hogy egyik ember különb volna, mint a másik! Én soha az életben nem tápláltam a gyerekben fajgyűlöletet! A szakember szerint viszont el kell gondolkodnunk, hogy vajon általános magatartásunkkal, végig sem gondolt metakommunikációnkkal sem alakítottunk-e ki a gyerekünkben előítéleteket egyes társadalmi csoportok iránt. „Mondjuk vonaton utazunk a gyerekkel nyaralni. Az egyik fülke szinte üres, csak a sarokban ül három roma fiatal. A másikban öt-hat fehér bőrű ember tartózkodik, a szabad üléseket a csomagjaik foglalják el. Vajon beszállunk-e abba a kocsiba, amelyben a három roma fiatal van, vagy inkább kézen fogjuk a gyereket, továbbmegyünk, és helyet kérünk a fehér bőrű embereknél?” Mielőtt fejmosást tartanánk, gondoljuk végig, mit vonhatott le gyermekünk a mi – akár tudattalan – viselkedésünkből. A 37 éves Zsolt meséli, hogy 12 éves lánya a körúton egy kínai büfében szeretett volna ebédelni. Még mit nem, válaszolta erre Zsolt, esze ágában sincs elrontani a gyomrát és napokig herpesszel küszködni! És mit hall vissza két hét múlva a feleségétől? Hogy a kislány nem akar iskolába menni, mert egy kínai gyerekkel ültették egy padba, márpedig ő ki sem bírná a koszmók kínai kölyök mellett! Ugye, világos az összefüggés? Előfordulhat, hogy a szülő látens előítéletei a gyereknél törnek felszínre. Visszatérve Györgyi történetéhez: talán az a leghelyesebb, ha nyíltan, ugyanakkor kimért hangon mondjuk el, mit gondolunk a gyerek kijelentéséről. Anélkül, hogy felülről rákényszerítenénk a felnőtt társadalom szabályait, játsszuk el a helyzet fordítottját. Elutazunk a családdal Japánba. Egy kukkot se tudunk beszélni az ottaniakkal, ujjal mutogatnak sápadt bőrünkre, szőke hajunkra, és bár nem értjük, érzékeljük, hogy megjegyzéseket tesznek ránk. Mondd, kislányom, te hogyan éreznéd magad egy ilyen helyzetben? Hogyan érezné magát az egész család?

Az iskola
Az is lehet, hogy a gyerek az iskolai környezetében hallott rasszista kijelentéseket veszi át gondolkodás nélkül. Kérdezzük meg (megint csak nem megfélemlítő stílusban), hogy mikor, hol, kitől hallott ilyesmit. Ha mi magunk nem tudjuk megoldani a kérdést, szóljunk az osztályfőnöknek, hisz az iskolában jelen lévő gyűlölködés az egész közösség problémája. Fordulhatunk facilitátorhoz is. A facilitátornak az a dolga, hogy konfliktuskezelő beszélgetéseket vezessen egy olyan ifjúsági közösségben, ahol viharosan megy az „együtt nevelés”, és segítsen, hogy a gyerekek félelem nélkül megosszák egymással élményeiket, ráébredjenek, hogy tetteik vagy szavaik miért bántóak a másik számára. A közösségi konfliktuskezelésnek ez a formája a tapasztalatok szerint képes változást előidézni a gyerekek együttélésében. Nehezebb az ügy, ha a nem elfogadás magától a tanártól ered. Földes Petra érdekes történetet mesél. Lányának iskolájába járt egy kissé hiperaktív, de tehetséges, jó eszű és jól tanuló roma kisfiú. Amikor egyszer kiküldték a tanteremből azzal a megjegyzéssel, hogy „ez az idióta gyerek tönkreteszi az órát”, felállt egy kislány és azt mondta: „sérti az emberi méltóságomat, hogy így beszéljenek az osztálytársammal” – és ő is kiment. A kérdés az, hogy hogyan tudjuk ilyen nyíltszívűnek és befogadónak nevelni a gyerekünket. Ha azt tapasztaljuk, hogy az iskola, a diszkriminatív szellemű tanárok hátráltatnak minket ebben a törekvésünkben, jogi lépést is kezdeményezhetünk. Eljárást indíthatunk például a frissen felállt Egyenlő Bánásmód Hatóságnál (lásd keretes írásunkat), mert lehetséges, hogy sérelmet szenvedett az egyenlő bánásmód követelményének törvénye.

Sőt
Előfordulhat az is, hogy a gyerek nem áll meg a rasszista kijelentéseknél, hanem idegengyűlöletüket fennen, erőteljesen hangoztató csoportok felé sodródik. Tünde hat éve egyedül neveli fiát, aki most kamaszodik. Egy ideje csak fekete ruhában, acélbetétes bakancsban és kopaszra nyírva jár. Edzőteremben izmoz, mert erős akar lenni, amilyennek a banda tűnik, ahová már fél éve bekerült. Tünde értetlenül hallgatja, ahogy a fiú töröközik vagy zsidózik a tévéhíradó alatt. Földes Petra szerint ez a legnehezebb menet. Minden serdülőkorú életében vannak olyan korszakok, amelyekről körültekintő szüleik még álmodni sem igen mertek volna. A legtöbb ilyen helyzetben talán a kivárás a legkifizetődőbb. Még a legmeredekebb világnézetek ellen sincs értelme tiltással küzdenünk. Ellenkezőleg, folyamatosan és nagyon határozottan éreztetnünk kell, hogy az adott tevékenység ellenkezik a felfogásunkkal, ezért elutasítjuk, de ettől függetlenül magát a gyerekünket szeretjük. Gyakorlatilag nincs más út ezen periódusok lezárására, mint hogy megátalkodott ivadékunk folyamatosan érzékelje a belőlünk áradó türelmet, bizalmat és elfogadást.

Megjelent az Éva magazin 2007 májusi számában. Fotó: Hajdú András: Szöveg: Farkas Eszter