Márta kimondottan utálja megmondani a korát, még az önéletrajzába sem írja bele a születési évét. „Abból, hogy mikor diplomáztam, hozzávetőleg úgyis látszik, hogy hány éves vagyok” – mondja. Ezzel szemben Ági és Zsuzsi egyetlen adatot sem hagy ki az álláskereséskor küldözgetett önéletrajzából, így az életkorát sem. Ági ugyanis tíz éve olyan formátumot használ, amiben szerepel a születési év, Zsuzsinak pedig korábban eszébe se jutott, hogy lenne mit eltitkolni. Ő decemberben lesz harminc, nemrég látott neki új munka keresésének, és kérdésünkre bevallja: már megfordult a fejében, hogy kora miatt talán nem lesz olyan kapós. „Biztos nemsokára szülni fog… ilyesmikre számíthatok. A mostani helyemen is megkérdezték, amikor állásinterjún voltam, hogy mikor akarok babázni, bár félig még komolytalanul” – meséli.

Kérdezni nem illik, felelni nem muszáj
Bár rendelet szabályozza, hogy milyen kérdéseket szabad feltenni egy állásinterjún, Magyarországon korántsem olyan szigorú a helyzet, mint például az Egyesült Államokban. Ott egyáltalán nem kötelező az önéletrajzba beleírni a születés időpontját, sőt, erre még az interjún sem igen kérdeznek rá, mert diszkriminációnak minősülhet. Gerlei Béla, a Karrier Intézet igazgatója, karriertanácsadó szerint a legjobb, ha az önéletrajzba azokat az adatokat írjuk bele, amelyek elősegítik, hogy behívjanak interjúra. A képzések és korábbi munkahelyek dátumából a munkáltató úgyis ki tudja olvasni, hogy körülbelül mennyi idős a pályázó. Ismerünk olyan HR-est is, aki viszont rögtön a születési dátumot nézi, hiszen meghatározott feladatokra meghatározott embert keres, és választásában az életkor is szerepet játszhat. Fölösleges tehát titkolni a kort, mert úgyis meg lehet saccolni, ám feltüntetése nem kötelező: a lényeg, hogy az önéletrajz támogassa a célt, vagyis a leendő állásinterjút.

Hol a diszkréció határa?
Az érem másik oldala a magánélet. Mit csináljunk, ha egy kávézás vagy vacsora közben, netán egy első találkozásnál szegezi nekünk valaki a tapintatlan kérdést: Hány éves vagy? Zsolt férfi létére egyenesen visszariad az ilyen támadástól, szerinte „a kérdezőnek valószínűleg hátsó szándékai vannak. Mindig attól tartok, hogy a következő kérdés az lesz: mennyit keresek.” Andi úgy próbálja meg érzékeltetni az okvetlenkedést, hogy a válaszában rátesz még egy lapáttal: „32 éves vagyok, 165 centi és 60 kiló. És ön?” A harmincéves Linda sem szokta elárulni a korát, azt mondja helyette, hogy a húszas évei végén jár. Elmesél egy idevágó esetet is, amikor a fenti válaszra a kérdező nem a megszokott „pedig huszonötnél nem nézel ki többnek” választ adta, hanem így felelt: „De a húszasok legvégén, igaz?” Linda ma már mulatságosan esetlennek találja e visszakérdezést, de annak idején ugyancsak bosszankodott a fiatalember indiszkrécióján.

Petra sem teljesen gátlástalan az éveinek számát illetően, de ha muszáj, megmondja, egyébként pedig igyekszik indulatmentesen figyelmeztetni a másikat, hogy ő nőből van, és ebben a minőségében nem köteles nyilatkozni. „Egyszer a postán egy idős néni befurakodott elém a sorban. Szóltam neki, hogy a sor vége nem itt van. A felháborodott néni megkérdezte, hogy mégis hány éves vagyok, mire visszakérdeztem, hogy miért, a néni mennyi? Ezt azért később megbántam. Most már nem csinálok ügyet a dologból, de azért úgy vélem, valamennyi tartás nekem is jár.” Petra elbeszélése újra felvet egy kérdést: komoly, felnőtt nők vagyunk, sokunknak felelősségteljes munkánk van, egy ideje ugyanolyan jogokkal rendelkezünk, mint a férfiak: miért ragaszkodunk hát ahhoz sokan – velük ellentétben! –, hogy titokban tartsuk a korunkat? „Ez olyan, mint a  sminkelés vagy a magas sarkú cipő – gondolkodik hangosan Edina, akiről mi sem tudjuk meg, mennyi idős. – Vannak nők, például én is, akik ragaszkodnak a hagyományos női értékekhez. Engem nagyon zavar a korom, egy ideje a születésnapomat sem tartom meg, és az ilyen kérdéseket kifejezetten udvariatlannak tartom.” Mégsem kell egy skatulyába zárnunk az éveiket titokban tartókat a magas sarkú barátaival: Márta például bevallása szerint egyszerűen azért nem írja be sehova, mert „kinek mi köze hozzá”.

Néhány jolly joker
Mit tegyünk hát, ha végképp kellemetlen, amikor a korunkról nyaggatnak? Például kérdéssel lehet visszavágni: „miért, mennyinek nézek ki?” Ez a riposzt általában beválik, és akár többet, akár kevesebbet tippelnek, lezárhatjuk a témát egy mosoly kíséretében annyival, hogy „majdnem eltalálta”. Gerlei Béla szerint gyakori elkerülő technika a következő frázis is: „Sajnos több vagyok, mint szeretnék, de szerencsére annál is több, mint amennyinek kinézek.” A lényeg, hogy az ember fiatalnak érezze magát: dúdoljuk sokat az Age Ain’t Nothing But A Number (A kor csak egy szám) című slágert, és gondoljunk mindig arra, hogy még jóval több évtized van hátra az életünkből, mint amennyi eltelt: pazarlás lenne ennyi időt a korunk feletti búslakodásra fecsérelni.

Szöveg: Farkas Eszter

Ez a cikk az Éva magazin 2007. novemberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.