Nagyi és az elfeledett gyermek

Nagyi és az elfeledett gyermek
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

R

Régen is érte veszteség a nőket, csak nem igazán beszéltek róla.

Ez a beszélgetés már lassan 7 éve történt. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is igazán érteni fogom, amiről a nagyanyám beszél, hiszen az ember hajlamos úgy érezni, vele nem történhetnek meg a rossz dolgok. Mindenesetre már akkor a csontomig hatolt a gondolat, hogy valaha is egy gyermeket gyászoljak, és azóta többször fel-felrémlik bennem a nagyi arca, ahogyan azokról az időkről mesélt, amelyeket mindenki elfeledett. Mert akkoriban el kellett feledni.

Csak ketten ültünk az aprócska konyhában, ahol szokás szerint a tűzhelyen sercegett valami finomság, amit csak a nagymamák tudnak készíteni. Azt már nem tudom felidézni, hogy miként keveredtünk el a gyerektéma irányába, hiszen akkoriban nálam még szóba sem jöhetett a gyerekvállalás, mert még a megfelelő partner sem volt meg hozzá. De a nagymamám egyszer csak belelendült a mesélésbe, hogy milyen volt a 3 gyermekét – köztük az édesapámat is – falun felnevelni, és hogy micsoda áldás volt számára, amikor végre beköltözhettek az állandó meleget, kényelmet jelentő aprócska panellakásba. A nagy mesélés közepette egyszer csak elhallgatott és néhány másodpercre maga elé meredt, mint aki azon gondolkozik, vajon meg merjen-e valamit kérdezni vagy megosztani a másikkal. Aztán összegyűjtötte minden bátorságát és így szólt:

Volt nekem ám egy negyedik gyerekem is

- – a hangjából pedig megbékélés sugárzott, hogy végre ennyi év után ki merte mondani, amit addig rejtegetett.

Teljesen elképedtem, hogy ezt mondta és szépen kértem, mesélje el az általam még sosem hallott történetet.

Az első fiam akkor született, amikor még az anyósoméknál laktunk. Gyönyörű, kerek volt az arca, és én elmondhatatlanul boldog voltam, hogy anya lettem. Akkoriban a faluban csak egy orvos volt, aki nem sok mindenhez értett. Amikor a pici 9 hónapos lett, én már újra dolgoztam a szántóföldön és a nagyapád édesanyja volt a gyerekkel. Emlékszem sokszor győzködtem a mamát, hogy öltöztesse fel rendesen azt a gyereket, amikor kiviszi a házból, de az az asszony eléggé nemtörődöm volt, a tüdőgyulladásra pedig akkor még nem járt nekünk penicillin. Nagyon sokat szenvedett, pár hét alatt hunyta le a szemét örökre

- – mesélte maga elé meredve.
A kép illusztráció.
forrás: GettyImages
A kép illusztráció.

Borzasztóan megrendített, ahogyan erről beszélt és kizárólag két dolog járt a fejemben: hogyan nézett utána az anyósa szemébe, és hogyan élte túl ezt az időszakot. A kérdéseimre azt felelte, hogy az anyósával azután már nagyon elmérgesedett a viszonyuk és igazából sosem bocsátott meg neki, miközben a környezetében az volt az elvárás, hogy borítson fátylat a múltra és szüljön újra gyereket.

Majd belepusztultam, csillagom, ahányszor csak rá gondoltam. Aztán jött a második gyerek és enyhült a fájdalmam, de igazán sosem feledtem. A sírja talán már meg sincsen, azt a temetőt rég felszámolhatták. Az asszonyoktól utána megkaptam, hogy miért adom ugyanazt a nevet a második fiamnak, mint az elsőnek volt. De így legalább mindig megmaradt az emlékezetemben

- – mondta szomorúan.

Bár ezt akkor el nem tudtam képzelni, ma már sajnos tudom, milyen kétségbeesetten keresi egy gyerekétől megfosztott anya a kapaszkodókat, hogy emlékezzen. Amikor másfél éve elvesztettem az első babámat, majd fél éve a másodikat, eszembe jutott ez a történet. Azon gondolkodtam, vajon adjak-e képzeletben nevet egy sosem élt magzatnak, ápoljam-e az emlékét, bárhogyan is találok rá módot. Nem adtam nevet, igyekszem felejteni.

A nagyi is így tette: újra és újra próbálkozott, lett három gyereke és közben észrevétlenül is, de felejtett. Szörnyű lehetett, hogy az ő korában, ha akart volna, sem tud a veszteségéről, a gyászáról beszélni másokkal, hiszen a csecsemőhalálozás akkoriban még nagyon gyakori volt, így az élet részének tekintették, ha egy gyerektől búcsúzni kellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy sikerült is feldolgozniuk az asszonyoknak a történteket, vagy hogy minden esetben be tudták foltozni az életükben keletkezett űrt. Egyszerűen csak mentek tovább a dolgok, ahogyan az én életemben is mennek.

Állítása szerint a nagymamám a gyerekein és rajtam kívül senkinek sem beszélt erről, mert ezt régen nem nézték jó szemmel, és szégyellte is magát, később pedig egyszerűen már nem akarta feltépni a sebeket.

Amikor pár éve agyvérzéssel kórházba került, már nem sokszor volt tiszta a tudata. Egyik nap, amíg az ágya mellett ültem és beszéltem hozzá, épp nem ismert meg, de valakit szólongatott: „itt van a csecsemő a lábamon, segítsél neki!” – azt hiszem, róla beszélt.

Megtehetjük, hogy igyekszünk továbblépni, boldognak lenni, kiteljesedni. De bármi is történjék, az életünk értelme mindig ott lesz a legmélyebb gondolatainkban: egy anya a gyermekét sosem tudja elengedni.

Tovább olvasok
Találd meg a tökéletes csomagolást: 7 ötlet, hogy ne csak a beltartalommal, hanem a küllemmel is lenyűgözd a szeretteidet

Oké, tudjuk, hogy a csomag belseje rejti a lényeget, de az ajándékok borítása éppen olyan, mint egy szépen tálalt étel: már a látványtól izgatottak leszünk, hiszen sejteti mire számíthatunk. Éppen ezért nagyon fontos, hogy hangsúlyt fektessünk a borításra is, nem csak a beltartalomra.

Na ki szeretne Lorelai és Rory asztalánál ebédelni?

Mert mostantól, legalábbis az ünnepek idejére, ez is lehetséges! Vendéglő készült ugyanis a Szívek szállodája hősnőinek híres Stars Hollow-i házából.

Kövess minket

ÉVA MAGAZIN 10 LAPSZÁM

Csak 3475 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem