A szobabiciklizés sokáig a világ egyik legunalmasabb tevékenységének tűnt, nem véletlenül rohad a világ garázsaiban és pincéiben annyi kétszer-háromszor használt szobabicikli, közvetlenül az egyszer-kétszer használt evezőgépek mellett. Az utóbbi években azonban a technológiai fejlődés a korábban még az unatkozó háziasszonyok által is túl unalmasnak ítélt szobabiciklikkel is olyan csodát tett, hogy hirtelen férfiak kezdtek el ezekre a gépekre annyit költeni, amiből akár egy kisebb autót is meg lehetett venni.

Leegyszerűsítve a dolgot, alapvetően kétféle modern szobabicikli van. Az egyik tényleg olyan, mint a messzi 20. század szobabiciklije, csak sokkal, de sokkal drágább, és jóval menőbb a dizájnja. A másik tulajdonképpen nem is szobabicikli, hanem csak egy elmés szerkezet, amihez csatlakoztatva az igazi bringából a szobában rögzítve használható szobabicikli lesz.

Az áttörést azonban nem ez a kettéágazás hozta meg a szobabiciklik számára, hanem az internet. Ezek a modern szobabiciklik ugyanis részben számítógépes játékok is: rajtuk tekerve a sportoló, illetve hát felhasználó folyamatosan egy képernyőre mered, és versenyez magával, vagy ami még jobb, másokkal. (A szobabicikli-forradalomnak van még egy leágazása, ami kifejezetten a nőket igyekszik megfogni, ezért nem is lenne helye egy ilyen férfimagazinban, viszont annyira ravasz trükk, hogy mindenképpen ki kell rá térni. Ez, ha esetleg valakinek a nőrokonai még nem magyarázták volna el, a spinning. A spinning gyakorlatilag olyan tornaóra szobabicikliken, amelynek keretében a résztvevő nők csoportja úgy teker, ahogy a tornatanár üvöltve instruálja őket. A tanárnak ezek a gépek jelzik, hogy ki menynyire nyomja, ezért hatékonyabban tudja az egyes résztvevőket ordítva egzecíroztatni, és van, ahol a tanár háta mögötti képernyőn a résztvevők azt nézhetik, hogy melyikük éppen hogy áll. Tapasztalataim szerint ez a férfiaknál kevésbé heveny verseny
szellemmel megáldott nőket iszonyatosan frusztrálja. Ennek kikerülésére üzemelnek azok a spinningtermek, ahol nincsenek hús-vér oktatók, csak egy sötét szoba, benne két tucat felpimpelt szobabicikli, villódzó fények, ordító zene, és a szemközti falra kivetített, relatíve kedves edző. Az egész olyan, mint egy különösen elviselhetetlen technoclub.)

Talán ez a hosszadalmas felvezető is kellőképpen érzékletesen mutatta be, hogy emberek tömegei milyen sok pénzt és energiát hajlandóak belefektetni abba, hogy el tudják kerülni azt a való világot, ahol úgy egyébként szintén lehet bringázni. Igen, ott néha esik az eső és fúj a szél, néha rémisztően közel jönnek az autók, sőt, még el is lehet esni, cserébe viszont az élmény valahogy sokkal természetesebb. A hangsúly itt a természeten van, ami – ahogy arról talán még az is értesült, aki az utóbbi néhány évtizedet egy kő alatt töltötte – bizony fogy.

Bár így jobban belegondolva ez egy kő alatt is feltűnhetett, a globális felmelegedés, klímakatasztrófa, vagy éppen hogy illik most nevezni, minden bizonnyal ott is érezteti pusztító hatását. A természet visszaszorulására, annak bizonytalan jövőjére viszont egészen biztosan nem a virtuális világok látogatása és minél bonyolultabb szobabiciklik installálása a megfelelő válasz. Ha van pillanat az emberiség történetében, amikor ki kell menni, egyszerűen muszáj kimenni a természetbe, hát ez az.

Na de hogy a fenébe kell ezt a természetet élvezni? Ha el akarnánk viccelni, akkor a közelmúltban elhunyt Vekerdy Tamást idézném, aki nemcsak a gyerekekhez, hanem a felnőttekhez is nagyon értett: egyetlen tevékenység marad, ami a természethez köti az embert: a szex.

De most kivételesen ne vicceljük el: a természetbe ki kell menni. Mint az emberiség jelentős részét, engem is rendszeresen kényszerítettek kirándulásra a szüleim, és, hasonlóan az emberiségnek ehhez a részéhez, én is gyűlöltem a Vértest, a Börzsönyt és a többit. Még a Gesztenyés-kertet is gyűlöltem, ahova az anyám lerángatott, miközben képtelen volt felfogni, hogy rekordra állok a kvarcjátékomon. (Zöld, teniszes, ha valakit érdekelne.)

Később ez szerencsére elmúlt. És azzal is szerencsém volt, hogy sikerült látnom a természetet legjobb formájában. Voltam szafarin az afrikai szavannán, és sokat búvárkodtam korallzátonyokon, a természet legnagyobb dobásán. Miután a dorogi tóban letettem a búvárvizsgám és először merültem le az óceán kék vizébe a színes halak közé, egyből éreztem, hogy nekem ez kell. Később még a kirándulást is sikerült megszeretnem, és ha van hiányérzetem az eddigi életemmel kapcsolatban – és eskü: nincs sok –, az mindenképpen az, hogy több időt kellett volna többnapos kirándulásokkal eltölteni, távol az emberi civilizációtól, sátorban aludva, s dideregve instant tésztalevest zabálva.

Magyarországon persze nem lehet annyira kiszakadni az emberi civilizációból, mint Amazóniában és Szibériában, de természet azért hála istennek még van. A környező országoknak pedig még több jutott belőle, így aki egy hétvégét a zöldben, a hóban vagy a hulló falevelek közt szeretne tölteni, annak egyáltalán nincs nehéz dolga. De tényleg nem kell odáig sem menni. Budapest belvárosából még tömegközlekedéssel sem kell fél óra sem a természethez, ami ugyan nem érintetlen a szó őserdei értelmében, de a szobabiciklizést mindenképpen veri.

Ja és egyébként lehet biciklivel is menni, a Belváros–János-hegy táv pont elég emelkedő ahhoz, hogy bár a massive multiplayer mode-ot nélkülözi, átmozgat, élményt ad és vonzó céllal kecsegtet. A végére pedig itt a közepesen fárasztó közhely: kívül tágasabb.