Segítőként dolgozol. De pontosan mivel is foglalkozol?

Igazából három munkám is van. A ráckeresztúri Fiatalok Drogterápiás Otthonában – vagy ahogy mi hívjuk, a Tini Rehabon vagyok esetkezelő szakember, tapasztalatai mentor. Emellett koordinátor vagyok a BOK csarnokban, ahol az Ukrajnából menekült emberek megsegítésén dolgozunk. És részt veszek az emberkereskedelem elleni misszióban, ahol főként prostitúcióból menekített lányok egyéni és csoportos terápiáját menedzselem.

Ez mind szociális terület, de rendkívül különböző az irány. Hogyan találnak meg ezek a témák?

2005-ben szabadultam, akkor nagyon kerestem a helyemet a világban. Először a Baptista Szeretetszolgálathoz kerültem, ahol hajléktalanokkal, majd speciálisan drogos hajléktalanokkal dolgoztam. Az ember, ha eltölt bizonyos időt ebben a szférában, akkor köt ismeretségeket, hívni fogják ide vagy oda dolgozni. Nálam sem alakult ez másként. Illetve amikor kitört a szomszédban a háború, akkor tudtam, hogy valami módon segítenem kell. Így lettem először önkéntes, aztán koordinátor. A ráckeresztúri rehabbal más a helyzet, velük végig kapcsolatban voltam. Még az ősidőkben, ’92-ben én is voltam ott.

Akkor ez még nem a sikeres rehabilitációd volt…

Nem, ez még nem. Még sok minden következett ezután az életemben. De azt el kell mondanom, hogy nem múlt el nyomtalanul a rehabon töltött időm, mert sok mondat visszaköszönt később, váratlanul, más élethelyzetben. Ezek formáltak engem és végeredményben azzá tettek, aki most vagyok. Ha így nézzük, akkor mégis sikeres volt az az alkalom.

Érdekes, hogy ezt mondod. Kívülálló személy ezt úgy látja, hogy akkor sikeres a rehab, ha végleg lemond az illető a szerhasználatról, ha pedig visszaesik, akkor sikertelen.

A rehabilitáció ennél összetettebb. A hatása sokszor nem mérhető így, mert lehet, hogy az illető visszaesik, de aztán eljön majd a pont az életében, amikor megfordul benne valami. Az egyik kliensnél az volt a fordulópont, amikor a drog miatt meg kellett válnia az autójától. Ez neki akkora törés volt, hogy azt mondta, eddig és ne tovább! Én azt hiszem, mindenkinek le kell érnie a gödör aljára. Én elvesztettem a feleségemet, aki túladagolta magát, de ez sem volt elég. Még kellett hozzá a börtön és az, hogy jól megtiportassam magam. Nekem ez volt a gödör alja, ahonnan elindultam fölfelé.

Mi van azzal, aki nem találja meg ezt a pontot?

Meghal. Láttam sok olyat, aki belefáradt az egészbe. Egyszerűen föladják. Lehet, hogy az említett mélypont nekik már túl mélyen van és nem képesek lemenni odáig.

Mi volt a Te fogódzód?

A szabadulásom után hosszú ideje voltam már tiszta, de még nem találtam meg igazán a helyem. Megnősültem, elváltam, külföldre költöztem, aztán hazajöttem. Majd találkoztam egy holland pappal, akinek a hatására megtértem. Ez kellett az én gyógyulásomhoz, a tudat, hogy letehetem a terheimet, hogy véget érhet a függőség okozta örökös kényszer. Ezt mindig elmondom, hogy ez volt az én utam. Lehet, hogy másnak más segít. Nincs két egyforma út. Van, akinek másfajta rehabilitáció vagy éppen a Metadon kúra jelenti a kiutat. Én minden sikernek örülök. És visszatérve az 1992-es rehabom sikeréhez… Ha akkor néztük volna, akkor mind a heten, akik rehabilitálódtunk, elbuktunk. Viszont ha ma nézzük, igaz, hogy a hétből egy fő sajnos meghalt, egy pedig hajléktalan lett. De öten sikeresen vezetjük az életünket. Úgy, mint bárki más.

Főként fiatalokat mentorálsz. Látsz különbséget a mai drogos fiatalok és a Te időd drogos fiataljai között?

Én úgy gondolom, hogy a drogos fiatalok éppen olyanok, mint a mindenkori fiatalok. A különbség annyi, hogy milyen stratégiát választanak a problémákkal való megküzdésre. És itt nincs különbség a rózsadombi fiatal és a bagi cigánytelepen élő fiatal problémái között, hiszen mindenki számára a saját problémája a legnagyobb és a legnehezebb. Én a bekerülő srácoknak el szoktam mondani, hogy nem az a célom, hogy ne drogozzanak. Az a célom, hogy találjanak egy olyan életutat, ahol kiteljesedhetnek, ahol rendben vannak – és ennek melléktermékeként nem is drogoznak, mert nincs rá szükségük.

Te éppen ilyen életet élsz. Igaz?

Igen. Meggyógyultam és megtaláltam az utamat. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék bosszankodni mondjuk a politikán, de egyensúlyban vagyok. Napi szinten sportolok, így ismerkedtem meg a fogyatékkal élő emberek sportolását támogató Suhanj! Alapítvánnyal is. Immár tizenegy éve jövök-megyek velük különféle sporteseményekre, örülök, hogy részese lehetek a munkájuknak.

Mit gondolsz, visszaeshetsz még?

Nos, a mondás szerint az Úr akkora terhet tesz mindenkire, amennyit elbír. Én nem biztos, hogy el tudnám viselni már ezt a terhet. Ha eszembe jut a drog, már nem a nyugalom utáni sóvárgás van bennem, mint régen, hanem öklendezés.

A tapasztalati mentorálás kétélű munka. Az egyik oldalon segítesz, de a másik oldalon újraéled a saját történetedet…

Ez egy érdekes dolog. Meglátni a mentoráltam viselkedésében, reakciójában saját magamat, hát elég sokat tanulok belőle. Ugyanakkor segít is a tapasztalat, hogy értsek és kezelni tudjak szituációkat. Mikor például bejön hozzám a srác egy hónap után, hogy ő már úgy érzi, meggyógyult és haza akar menni ilyen-olyan okokból, akkor tudom neki mondani, hogy: Kamuzol. Menj haza, ha cuccozni akarsz. Én éppen így, ezekkel a szövegekkel próbálkoztam anno.

Arra gondolok, hogy ha nem jön az életedbe a drog, akkor biztosan mentős vagy tűzoltó, esetleg sebészorvos lennél…

Szerintem inkább egy nárcisztikus seggfej lennék. Lenne egy jó nagy házam a Rózsadombon, divatos feleségem, három autóm és a mentalitásom miatt egészen biztosan utálnának a barátaim és a családom is. Úgy vagyok vele, hogy ha ez az élet kellett ahhoz, hogy most itt legyek, akkor ez így van jól. Ismerek több korombéli embert, akiknek úgymond nyugodt élete van, látszólag mindenük adott, mégsem boldogok. Én az vagyok.

Olvass további, igaz történeteket arról, milyen meghatározó szerepe lehet egy példaképnek vagy egy mentornak az életünkben!