Lehetne, de… – 5. részlet – Andi története

Az előző rész tartalmából:

Andi már maga sem tudta, mit gondoljon:”Ezt nem hiszem el! Ez a mai nap kész őrület.”

– Na jó, haladjunk! Lehet, hogy a már csak pattogatott kukoricára futja az időből.

Andi már azt sem bánta, ha nem eszik mást, csak popcornt. Szerette is, egy üdítővel együtt kiválóan megelégedett vele. A gyomra nem bírta ezt a hurrikánt, amit Kende keltett a testében. Mikor a mozihoz értek, és megvették a jegyeket, a mozi büféjében beszereztek néhány szendvicset és innivalót.

– Szeretném, ha lezárnánk – bökte ki Andi hirtelen, míg a vetítőterem előtti sorban várakoztak a bejutásra.

– Mit? – nézett rá Kende.

– Hogy húzzuk a másik agyát.

Kende a derekára tette a kezét.

– Már rég túlvagyunk rajta.

– Nem értelek. Én nem vagyok túl semmin. Ha jól emlékszem – értetlenkedett Andi.

– Pedig de.

A sor ritkulni kezdett előttük, ők is bejutottak a terembe, és elfoglalták a helyüket. A fények halványodni kezdtek, a reklámok zajosan bevették a teret. Andi hátradőlt a székén. Próbálta megfejteni, miről beszélt Kende, a reklámok úgysem érdekelték. Aztán beugrott neki az elhatározása. Úgy volt, támadásba lép, ehelyett meg beérte azzal, hogy Kende befolyása alá került. Újra. De a végére akart jáni ennek a rejtélynek. Kende célozgatásának.

– A könyv, amiről kérdeztél – hajolt Kende füléhez. – Miért érdekel a címe? Úgysem mond neked semmit egyetlen könyvcím sem.

– Mert szeretnélek jobban megismerni – válaszolta Kende.

– Ismersz már. – Nem volt könnyű beszélgetni a dübörgő dolby surround mellett. – Ez vagyok én, akivel lassan fél éve hatalmas hülyeségekbe keveredsz bele. Ezek vagyunk mi, Kende és Andi, vagy röviden Kandi. Ezt Szilvi mondta múltkor, ne nézz rám ennyire furcsán.

– Közös nevünk is van? Láss már a szemedtől!

– A film után visszatérünk rá.

– Nem. Andi, próbáltam utalni rá. De nem vetted az adást.

– Mire?

A főcímdal felcsendült. Még arra sem volt idő, hogy lecsekkolja a filmet, érdekelni fogja-e. Hagyta magát sodorni a Kende-áramlattal.

– Arra, hogy bár nem szexelünk, lélekben rég együtt vagyunk.

Andi elfordult Kendétől. Hátradőlt a székében, és maga elé meredt. Mi vaaaan?, akadt el a szava.

Nem bírta magában tartani, pedig már elkezdődött a film is.

– Miről beszélsz? Van egy pasim, akivel járok. És akivel… – suttogta a fülébe.

– Nincsenek ések, nem érdekelnek – szakította félbe Kende halkan susmorogva. – Az összes jelölő cetli, amit a kedvenc könyvedben találtam, rólunk szól.

Andit teljesen letaglózta Kende mondata.

– Hogy? – kapkodta a levegőt. – A könyvemben? Hogyan került hozzád?

A film egy látványos akcióval indult. A mellettük ülők már ferde szemmel néztek rájuk. Andi azt sem tudta, mit lép Kende kijelentésére, de azt sejtette, hogy ez már csak a film vége után fog megtörténni. Másfél órája volt tehát, hogy megeméssze, amit hallott, még ha ebből a filmből egy rohadt szót sem ért majd meg.

Ahogyan várható volt, a film – számára teljesen értelmetlenül – elsuhant a szeme előtt. Mikor a fények kigyúltak, kicsit kábán a benne kavargó gondolatoktól, felkelt a székéről.

– Mikor nyúltál bele a táskámba?

– Amikor azt mondtad múltkor, hozzam le az irodából az asztalodon felejtett a telefonodat. Az épület előtt vártál meg.

Elindultak kifelé a moziból, a teremből egy folyosóra értek, majd onnan az utcára. Megálltak egymással szemben.

– És miért nem fogtad meg a táskám, és hoztad magaddal? – értetlenkedett Andi.

– Mert nyitva volt, és láthatóan a telefon a tetejére volt dobva. Valami fényes izé volt alatta, amiből kilógott egy könyv.

– A könyvszütyőm – helyeselt Andi.

– Nem volt ilyen szépen elrendezve, mint ahogy a metrón elővetted a táskádból. Láttam, hogy a könyv tele van cetlizve. Eléggé izgatott, hogy miért.

– Izgatott? Az csak egy könyv. Mit érdekelt egyáltalán?

– Mert egy csomó mindent még nem tudtam rólad.

– És? Beleolvastál?

– Igen. Mivel ebédidő volt, az irodában nem volt senki rajtam kívül, gondoltam nem lehet gond. Egyszerűen kíváncsi voltam, miket jelöltél meg benne. Hátha kedvet kapok én is, hogy elolvassam. Közben kinéztem az ablakon, te épp beszélgettél valakivel, simán belefért.

– És? Azt meg honnan vetted, hogy egy könyv mesélhet az olvasójáról?

– Nem tudtam. Rájöttem. És arra is, hogy én jóval többet akarok tőled, mint te az gondolnád.

– De hát ez mikor volt?

– A gyakornoki buli előtt. Emlékszel, amin az ölembe ültél – magyarázta Kende. Szája szegletében megjelent az a kedves félmosoly, amit annyira kedvelt .

– Azt már meg sem kérdezem, tudod-e miről szól az a könyv.

Kende a fejét rázta mosolyogva.

– Korábban Ivettet használtam arra, hogy beavasson az életedbe. Neki annyi mindent elmeséltél, hogy milyen a barátoddal, és hát együtt voltam vele ezért, de… Szóval, nem jutottam sokra a témában. Ivett kezdett átlátni a szitán. Hogy mindig kérdezgetek.

A férfi utánanyúlt, és magához húzta.

– Nem működött. Csak néhány alkalom volt. Aztán kapóra jött az a könyv. És utána meg ott volt az a buli, amikor legszívesebben magammal vittelek volna haza… de te szinte menekültél előlem. Akkor tudtam meg, hogy jó helyen kopogtatok. El is kezdtem leépíteni Ivettet, ami nagyon nem tetszett neki.

– És az egyetemisták? Az mind kamu volt?

– Igen. De okulva a könyvedből, eszembe jutott valami. Egy nap, csak ennyit kérek tőled. Hogy belásd érted volt minden. Egy nap[1], ha jól emlékszem a kedvenc könyved címére. Mit gondolsz? Lehet róla szó?

Andi gondolkodóba esett. Ismerte jól Levit, óriási balhénak néz elébe, ha felajánja a szakítást. Mégis valahogy ebben a pillanatban nem sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Innen nézve, végül is lehetne, de… Mi lesz velük, ha nem működik?

– Fogalmad sincs, mi annak a történetnek a vége, ugye? – húzodott be az egyik kapualjba Andi.

[1] Egy nap: David Nicholls 2009-ben megjelent regénye.

– Ugye nem rossz a vége? Esküszöm, végigolvasom azt a könyvet, csak azt ne mondd, hogy ennyire benéztem a dolgot, és te nem hiszel bennünk.

Andi odabújt a férfi arcához, és mielőtt utat engedett volna a csóknak, Kende fülébe súgta:

– Egy nap a tiéd. Győzz meg róla!

Vége a Szeretsz? novellasorozat 1. részének.