November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A karácsonyról mindig a régi történetek jutnak eszembe, és a nagymamáim, akik nemcsak ajándékaikat csomagolták be nagy gondoskodással, hanem történeteiket is. Meséltek a nagy havazásokról, nagypapámról, aki pont szenteste született, és a fa alá tették mint ajándékot, vagy arról, honnan való a karácsonyfa legszebb dísze, a porcelánfejű angyalka. De akkor is megosztották történeteiket, ha szavakban semmit sem mondtak: nagymamám sült krumplija lila hagymával az ínséges időkről mesélt, mégis máig nincs számomra finomabb ünnepi illat a lakásban.

Robyn Fivush, az Emory Egyetem pszichológiai kutatója szerint az ünnepek tökéletes alkalmat teremtenek a családi történetek megosztására. Fivush kutatásai azt mutatják, hogy a családi történetmesélés jótékony hatással van a családtagok, különösen a gyerekek boldogságára és fejlődésére. A gyerekek ráadásul több mindenre emlékeznek a családtörténetekből, mint ahogyan azt szülőként feltételezzük. Az Emory Egyetem egyik kutatása arra jutott, hogy a fiatal felnőttek körülbelül 90 százaléka emlékszik a családi történetekre, még akkor is, ha azokat látszólag unják. Ez az eredmény is jól mutatja, hogy a családtörténetek miért olyan fontosak: alapot nyújtanak az identitás kialakulásához, lehorgonyoznak a családban, biztonságot, hátországot adnak. A történetben szereplő családtagok lehetnek jó minták, de ellenpéldák is, akiknek nemkívánatos az útját követni.

A történetek összekötnek minket, és számos kérdésre megadhatják a választ, például arra, „Ki vagyok én?”, „Ki vagyok a családomban?”, „Kiben bízhatok?”, „Kik az ellenségeink?”, „Mi köt össze a családommal?”, és ami a legfontosabb: „Mi az, amit ezekből a kötődésekből elutasítok, és mi az, amit megtartok magamnak?

EGY TÉRBEN VAGYUNK AZ ŐSEINKKEL

De miért is szeretjük mindezt történetek útján elmondani és nem tényekkel bemutatni? Vaskor Gréta család- és párterapeuta, meseterapeuta szerint könnyebb információkat megjegyezni, ha történetekként adjuk át őket. „Ezeket magunkkal lehet vinni, újra fel lehet idézni, sokkal könnyebben, mintha csak adatok puszta halmazáról lenne szó. A történet képszerűbbé teszi a mondanivalót, érzéseket, érzeteket kelt bennünk, időbe rendezi a folyamatot, van eleje, közepe és vége, és ez is segít emlékezni rá. Másrészt történetet mondani és hallgatni közösségi élmény is, érezhetjük, nem vagyunk egyedül, kapcsolódunk egymáshoz. A történetmesélés, a családi történetek összekapcsolják a közösség, a család élő és már nem élő tagjait egymással. Egy térben vagyunk: én, aki mesélem, te, aki hallgatod és ő(k), aki(k)ről szól a történet. Így szövődik egy láthatatlan, de érezhető, érzékelhető háló a család tagjai között, a történet szövi, élteti, kapcsolja össze, és lehet újra és újra mesélni, szálait erősíteni, mert családunk történetében sok-sok erőforrás, megküzdési minta, tapasztalat van. És persze vannak nehéz, sötét, nem jól végződő történetek is” – mondja a szakember.

Sok családtörténetet lehet mesélni, de nem mindegy, hogyan. Az áthagyományozott családtörténetek ugyanis akár determinálhatnak is, hiszen nem előremutató, sokszor pusztító, destruktív hitrendszereket, szabályokat is közvetíthetnek a világról, például azt, „hogy nem lehet az idegenekben megbízni”, amit a kisebbek feltétel nélkül el is fogadnak. Ezekbe a narratívákba tehát nemcsak a múlt van beleírva, hanem az is, mi következik abból, ami volt. A családtörténetek elvárásokat is megfogalmazhatnak, de identitásválságot is előidézhetnek, ha például meghaladjuk a felmenőink által elért célokat az életben. Mégis, a történetekről való hallgatás vagy a történetek megszépítése a magány és a bizalmatlanság érzetét kelti, hiszen attól még, hogy nincs kimondva valami, benne van a levegőben, érezteti a hatását. Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvében megemlít egy 2001-ben, Amerikában folytatott kutatást, amely során Marshall Duke és Robyn Fivush kutatók megvizsgálták, hogy ötven kisgyerekes család miről beszélget étkezések közben, majd egy húsz tételből álló kérdéssorozatot tettek fel a gyerekeknek, melyben például arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek szülei hol ismerkedtek meg egymással, hova jártak a nagyszüleik iskolába. Arra a következtetésre jutottak, hogy azok a gyerekek, akik többet tudtak családjuk történetéről, magasabb önbecsüléssel rendelkeztek. Az ominózus 9/11 után a kutatók ismét meglátogatták a családokat, mert arra voltak kíváncsiak, milyen hatással van a terrortámadás a gyerekekre. Kiderült, hogy azok a gyerekek, aki többet tudtak családtörténetükről, magasabb alkalmazkodóképességgel rendelkeztek annak köszönhetően, hogy úgy érezték, nincsenek egyedül a világban, hanem van mögöttük egy történet is. Egy másik vizsgálat során a kutatópáros arra is rájött, hogy a történetek elmesélésekor nem az adatok tényszerű ismertetése számít, hanem az a folyamat, ahogy a gyerek megismeri őket: a spontán, egymásnak figyelmet szentelő, felszabadult családi együttlétek során van igazán nagy hatása az elmondottaknak.

Tehát az sem mindegy, hogy ezeket a történeteket hogyan tesszük elmesélhetővé. A családi narratívák Duke és Fivush kutatók szerint három kategória egyikének alakját öltik fel. Az egyik az emelkedő narratíva, amikor negatív pontból indulunk és eljutunk egy pozitívba: „Fiam, amikor ebbe az országba érkeztünk, semmink nem volt. De a családunk sokat dolgozott, nyitottunk egy üzletet, apád egyetemre ment, megnyertük a lottót stb.” A második típus a csökkenő narratíva: „Kedvesem, mindenünk megvolt. Aztán szegények lettünk, mint a templom egere.” A szakemberek szerint a legegészségesebb, és egyébként a valósághoz is a legközelebb álló narratíva az úgynevezett oszcilláló (periodikusan váltakozó) elbeszélésmód, amely leegyszerűsítve így hangzik: „Drágám, a mi családunkban voltak sikerek és kudarcok is. Építettünk egy virágzó családi vállalkozást, de egyszer leégett a házunk, és mindent újra kellett kezdenünk.”

Az ilyen történetekben, akárcsak a népmesékben, van csavar, konfliktus, feszültség, krízis, de megoldási módok is, amelyek mintát adnak a gyerekeinknek, hogyan oldják fel félelmeiket, elakadásaikat, hogyan küzdjenek meg problémáikkal. Minél több ilyen történet hangzik el a családi együttlétek alatt, annál inkább azt a mintát adjuk át, hogy ugyan vannak küzdelmek, nehézségek, vagy akár olyan pillanatok, amikről úgy érezzük, nincs tovább, mégis fel lehet állni, meg lehet oldani, segítséget lehet kérni. „Megélhetjük, hogy nem csak mi kerülhetünk nehéz élethelyzetbe, mert őseink is szembesülhettek például a párválasztás nehézségével, vagy a kapcsolat kihívásaival, egy életszakaszváltás krízisével, egy váratlanul felmerülő helyzettel. Szüleink, nagy- és dédszüleink történetei mintát vagy épp ellenmintát adhatnak, amit követünk vagy elutasítunk. Ezek a történetek ott vannak bennünk, ismerve és ismeretlenül is, és minél inkább fel tudjuk fedezni, el tudjuk mondani, annál inkább láthatjuk, hogy ebből mi az, amit szeretnénk követni, amiből szeretnénk példát kapni, és mi az, amit mi másképp csinálnánk” – magyarázza Vaskor Gréta.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!