Egy korábbi életszakaszban sokáig szerettem volna babát, de nem jött össze. Akkoriban nagyon kiborultam, amikor az ismerősök lépten-nyomon kérdezgették, mikor jön már a trónörökös, és hogy próbálkozunk-e. A „próbálkozás”-tól egy szerencsétlen lúzernek éreztem magam, akinek a fertilitásán a világ szeme.

Terhes-e a terhesség? Bevallom, nekem semmi bajom a terhesség és a terhes szavakkal, bár tudom, hogy mostanában nem számítanak túl píszínek. Persze, egyetértek azzal, hogy a baba valójában nem teher, de a kudarc éveiben mindent megadtam volna azért, ha terhes, igenis terhes lehetek.
„Terhes vagyok” – jelentettem be pár hónapja a hírt a főnökömnek, terhesgondozásra járok, terhesvitamint szedek, és jól van ez így. Az egészségügyi rendszer útvesztőiben is mint terhes nő bolyongok, terhes nőként veszek részt vérvételen, vizsgálaton. Talán ez a leginkább érzelmektől mentes kifejezés, és olykor erre van szükség. (Az orvosi nyelv pedig gravidának hív.)

Viszont a terhes szót mint főnevet nem szeretem. Lehet, hogy ez csak egyéni becsípődés, de a „Kérjük a következő terhest!”-felszólításban valami személytelent, valami olyat érzek, mintha csak egy darabnak tekintenének. (Ugyanez a problémám a „beteg”-gel mint főnévvel. Mintha az ember személyiségének széles spektruma csupán egyetlen sávba szűkülne: hogy éppen beteg. A „beteg WC”-re most nem térnék ki.)

Állapotos: semleges kifejezés, valójában elég sejtelmesen utal arra, hogy az ember más állapotban van. „A terhesség nem betegség, csupán egy állapot”-mondás zanzásítva. Részemről oké, de nem használom.

Áldott állapotban van: szerintem nagyon szép kifejezés, de még soha nem használtam másra, és velem kapcsolatban sem használta még más. Nem hiszem, hogy valaha a számra jönne.

Várandós: ezzel a szóval viszonylag sűrűn találkozom, és szerintem rendben van. A terhesség hónapjainak egyik legfontosabb aspektusa a várakozás, az izgatott, reményteli, visszaszámlálós türelemjáték. „Babát várok” – mondom a leggyakrabban olyan helyzetekben, amikor ismerősnek mesélem el az életemben bekövetkezett fordulatot, vagy amikor a kávézóban elmondom, hogy miért kérek koffeinmentes kapucsínót.

A villamoson nekem mint kismamának adják át a helyet (kivéve, amikor nem), ami teljesen korrekt, mégis, valahogy tíz kilóval többnek érzem magam ettől a szótól. Tudom, tudom, hamarosan anyukának fognak szólítani lépten-nyomon, szülőszobán, rendelőben, óvodában, és ki fogok bukni, hogy „csak” ennyi látszik belőlem.

Tudjátok, mit? Mégsem fogok kibukni. Sokat vártam erre, örülni fogok neki.