(Ez a cikk eredetileg a lustanyu.hu blogra íródott, de a Down-világnap – március 21. – alkalmából elkértük a szerzőtől az evamagazin.hu számára. A szövegen szinte semmit sem változtattunk. A szerk.)

Szóval voltunk az állatkertben – úgy gondoltam, tanulhatnak egyet s mást az állatokról, de végül én tanultam egyet s mást az emberekről.

Az volt ugyanis, hogy szinte egyszerre érkeztünk oda egy Down-szindrómás kislánnyal. Kábé hét-nyolc éves lehetett, az anyukájával jött, és nagyon örült az állatoknak. Nem tudott beszélni, de hangosan kiabált, kis kezével csapkodott örömében, és teljesen lenyűgözte az egész.

Az én fiamat pedig – legnagyobb bosszúságomra – a kislány nyűgözte le. Először csak bámulta. Olyan durván, ahogy csak egy 4 éves gyerek tud bámulni, mindenről megfeledkezve, tátott szájjal. Rohadtul zavarba jöttem, hiszen felnőttként pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben kurva nagy modortalanság volt a kislányt bámulni. Aztán Marci rászólt a kislányra, aki magába feledkezve ujjongott egy állatnak (annyira kínban voltam, hogy nem is emlékszem, melyiknek), hogy ne kiabáljon ilyen hangosan, mert megijednek az állatok. A kislány rá sem hederített, mire Marci rákiabált, hogy „Hahóóó! Nem hallottad, mit mondtam???”. Én meg pánikfejjel elrángattam Marcit, mert nagyon kínosnak éreztem a helyzetet. Marci megkérdezte, hogy mi a baja ennek a kislánynak, miért ordibál ilyen hangosan, és miért csapkod, meg toporog ilyen furcsán.

Marcikám, ez a kislány sajnos beteg, nem tud beszélni. De nagyon tetszenek neki az állatok, és ezért kiabál. Örömében.

– Ühüm, ühüm – válaszolta ő nagyon elgondolkodva – És mikor fog meggyógyulni? – kérdezte végül.
– Drágám, ő sajnos nem fog meggyógyulni, mert betegen született.
– Hogyhogy nem? És ha kivennék az orrmanduláját?
– Akkor sem gyógyulna meg. De nézd! Így is boldog! Látod, mennyire örül az állatoknak?
– Látom… – további hosszas gondolkodás következett, miközben én igyekeztem lemaradni a kislánytól és az anyukájától – De hát nem tud beszélni! Azt sem tudja mondani, hogy „Gyere ide, tigris”! Akkor hogy érti meg az anyukája?
– Megérti, mert ők másként beszélgetnek. Tudod, te is betegen születtél, mi is azt hittük, hogy nagyon beteg leszel, de aztán óriási szerencsénk volt, mert végülis meggyógyultál.
– Tudom. A Szabó doktor bácsi meggyógyított. – válaszolta a gyerek kvázi unottan, mert már elég sokszor hallotta a születése sztoriját – Anya! Vigyük el a kislányt a Szabó doktor bácsihoz, hogy őt is gyógyítsa meg, és akkor tud majd beszélni, és mondhatja, hogy „gyere ide, tigris!”
– Drágám, ez sajnos nem ilyen egyszerű.
– Miért nem?

Kis kitérő: Marci – ahogy azt a régi blogolvasók már jól tudják – nagyon súlyos állapotban született, és úgy vittük őt haza, hogy egy agykárosodott kisfiút fogunk felnevelni. A kérdés csak az volt, hogy milyen mértékben agykárosodott, mert ezt senki nem tudta megmondani. Nekem innentől kezdve teljesen megváltozott a fogyatékkal élőkhöz fűződő viszonyom. Addig sem voltak előítéleteim, soha nem éreztem, hogy „úúúúristen, szegééény”, meg olyat sem, hogy „istenem, hát élet az ilyen?”, inkább azt hiszem, egy kicsit túlkompenzáltam. Túl szélesen mosolyogtam, túl nagyot köszöntem, túltúltúl, csakhogy nehogy úgy tűnjön, hogy én elfordulok, lesajnálok. Amikor Marciról azt mondták, ő is egy sérült kisfiú, ez az egész helyrerázódott. Teljesen természetes lett, hogy akármennyire sérült vagy nem sérült, ő az én gyerekem, én imádom. Soha többé nem éreztem kényszert, hogy túlkompenzáljak. A világ legtermészetesebb dolgaként üntyümpüntyümöztem a fejlődésneurológiai rendelő előtt velünk együtt várakozó Down szindrómás kisfiúval, és a súlyos agyvérzést szenvedett kismanóval, pontosan ugyanúgy, mint a sajátommal: neki ez a baja, az enyémnek más. Egy a cipő, csak máshol szorít. De hogyan lehet ezt megértetni egy négyéves gyerekkel?

Mivel egyszerre érkeztünk, és szinte egyszerre haladtunk, akármennyire is próbálkoztam útvonalat változtatni, egyfolytában összetalálkoztunk. Marci pedig minden figyelmezetésem ellenére bámulta őt. Hiába mondtam, hogy modortalanság, hogy udvariatlanság, nem érdekelte. Kínomban visszafordítottam az útirányt.

– Anya, nekem nem is tűnt betegnek az a kislány.
Pedig az volt.
– De hát nem láttad, mekkorát tudott ugrani??? Sokkal nagyobbat, mint én! És még annál is hangosabban nevetett, mint ahogy te szoktál! Aki beteg, az nem is szokott nevetni!
– Igen, ez igaz – kezdtem elgondolkozni.
– Nem tűnt betegnek. Ha beteg lett volna, feküdnie kellett volna.
– Mondjuk inkább úgy, kicsim, hogy ez a kislány más volt. Máshogy örült, mint mi szoktunk, és másként fejezte ki magát.
– Ühümmm. – megint magába szállt hosszú percekre.
Jó óra múlva, már a látogatás végén megint összefutottunk a fókáknál. A kislány topogott, és kiabált. A fiam pedig elkezdte utánozni. Artikulátlan hangokat adott ki, püfölte az üvegfalat, mindent ugyanúgy csinált, mint a kislány. Iszonyatosan szégyenkeztem, attól féltem, az anyukája úgy fogja érezni, kigúnyolja a lányát. Tehetetlenségemben rárivalltam Marcira: – Na, ebből elég volt! Azonnal gyere ide, most rögtön hazamegyünk. – és dühösen megindultam felé, hogy elrángassam onnan. A kislány anyukája azonban elkapta a karom, mosolygott, és nemet intett a fejével. Azt üzente, „hagyd már!” Így leállítottam magam, és hagytam.

Ott ugrándoztak, visongtak, nevettek. Együtt, vagyis inkább egymás mellett. Másképp.

Én pedig végre észrevettem, hogy a fókák tényleg állati jópofák.

Szöveg: Kelemen Kata (lustanyu.hu), fotó: Europress. evamagazin.hu. Minden jog fenntartva.

(Ez a cikk eredetileg a lustanyu.hu blogra íródott, de a Down-világnap alkalmából elkértük a szerzőtől az evamagazin.hu számára. A szövegen szinte semmit sem változtattunk. A szerk.)