Három íróasztal telepakolva taneszközökkel, a falon három órarend, számítógépek, könyv, cédé, dévédé – lehetne akár három gyerek tanulószobája is, a Babó család otthonában azonban maga a tanterem: a 13 éves Máté, a 10 éves Márkó és a 7 éves Benke ugyanis magántanuló. Sőt: a szülők, Krisztina és Tivadar maguk tanítják a fiúkat.

A gyerekek évente kétszer vizsgáznak a tananyagból. Máté hatodikos, Márkó negyedikes, Benke elsős. A két nagyfiúnak határozott véleménye van a magántanulói létről, a kicsi Benke pedig belenőtt ebbe a tanulási formába. „Az órarendet együtt csináljuk – mesélik a szülők –, megbeszéljük, hogy melyik nap legyen könnyebb, melyik nehezebb, milyen sorrendben kövessék egymást a tantárgyak.”
A kívülálló azt gondolná, a fiúk nem ismerik a korán kelést, pedig ez nem így van. Amikor még csak a legidősebb volt „iskolás”, reggelente néha tovább lustálkodtak, de rájöttek, ha a nap későn kezdődik, későn is fejeződik be, délután nem jut idő kikapcsolódásra, így aztán nincs mese, reggel 8-kor „becsengetnek” Babóéknál is.

Komolyan veszik
Miért jó magántanulónak lenni? – kérdezem a fiúktól.
Apu sokkal többet foglalkozik velünk, több idő jut ránk, mint az iskolában egy-egy gyerekre – válaszolja Máté. – Leül mellénk, türelmesen elmagyaráz mindent, ha nem értjük, akár többször is.
Apu pendlizik az íróasztalok között?
Igen, egyre nehezebb, hiszen most már hárman vagyunk, apunak három évfolyam tananyagát kell megtanítania nekünk, de egyelőre még megy. Az órákat összehangoljuk, sőt többször közös óránk van.
– A nagyok segítenek – szólal meg Benke. – Ha apu nem ér rá, és elakadok egy feladatban, sokszor Máté vagy Márkó mondja meg, hogyan lépjek tovább.
Mindig aput emlegetitek. Anyu nem foglalkozik veletek?
Dehogynem, csak ő kevesebbet – válaszolja Márkó. – A matekot anyu tanítja, a többit apu.
– Nem egészen – szól közbe Tivadar –, hiszen az első években az angolt is Krisztina tanította, de most már nyelvtanár foglalkozik velük. A hatodikos Máté nyelvtudása jobb, mint az iskolába járó nyolcadikosoké. Zenét is tanulnak, szintén különórán. A legtöbb gond a testneveléssel van: ugyan hetente kétszer használhatják a községi iskola tornatermét, de így sem sikerült tökéletesre Márkó félévi tornavizsgája.
Nem a helyi iskola tanulói a gyerekek?
Nem. Bár nagyon rendesek az itteniek, olyan iskolát kellett keresnünk, ahol viszonylag sok a magántanuló, a pedagógusok tudják, milyen speciális módon kell velük bánni, van kialakult koncepciójuk. A mi gyerekeink vizsgaeredménye szinte mindig kiváló, de ehhez az iskola is megad minden segítséget. Nem fogadják fenntartással, amit csinálunk, együttműködnek velünk. Minden tanárral beszélhetünk az elvárásokról, a személyes kívánalmakról, a vizsgákra való felkészülésről. Ezt az iskolát mi Szekszárdon találtuk meg.
Piliscsévtől Szekszárd elég messze van!
Szerencsére nem kell gyakran mennünk. Félévkor is, évvégén is egy nap alatt levizsgáztatják a gyerekeket, de idén januárban észrevettük, hogy nagyon elfáradtak a fiúk, így azt kértük, év végén osszák el a vizsgákat két napra.

--pagebreak--

Hatékonyabb
Miért vettek ilyen óriási felelősséget a vállukra? Ennyire rossz a véleményük a magyar iskolarendszerről?
Inkább az volt bennünk, hogy örömmel csinálnánk, szeretnénk minél többet együtt lenni a gyerekeinkkel, és a megoldás mindannyiunkat boldoggá tenne.
Alig múlt egyéves a legnagyobb fiunk, amikor foglalkozni kezdtünk a kérdéssel – folytatja Krisztina. – Megkerestünk olyan szülőket, akik maguk tanították gyerekeiket, megismertük a módszereiket. Én – mérnöki fejjel gondolkodva – azt mondom, hatékonyabb ez a tanulási forma...
Mérnöki fejjel?
...villamosmérnök vagyok... azt vettük észre, a gyerekeknek nagyságrendekkel könnyebb így tanulniuk, mint ha iskolába járnának. Azok az iskolák, ahol tényleg magas a követelmény, borzasztóan kemények, reggel 6-tól este 10-ig tanulnak a gyerekek, késő este holtfáradtan zuhannak az ágyba. A mi gyerekeink jóval szabadabbak, de a tudásuk ugyanúgy megvan. Választhattunk volna egy nehéz, jó hírű iskolát, de akkor nem lett volna gyerekkoruk, vagy egy gyengébb iskolát, akkor viszont a tudásuk nem lenne ilyen kiváló.

De vajon tényleg megadatik?
A diákélethez hozzátartozik a puskázás, az óra alatti csevegés, a világmegváltó beszélgetés, az osztálykirándulás, a tanítás utáni közös fagyizás – mindebben a Babó gyerekeknek nincs részük. Ahogy futóversenyt sem lehet rendezni otthon, s kidobósozni, röplabdázni sem lehet a családi ház udvarán.
- Fociznak ők a többi fiúval a réten, Máténak kétszer egy héten kosárlabdaedzése is van – mondja Tivadar. – Tudatosan törekszünk rá, hogy minél többet járjanak gyerekközösségbe, a hegedűiskolában, a szolfézson is kortársaik között vannak. A vizsgákon egyébként azt is nézik, hogy a magántanulók hogyan illeszkednek be a közösségbe. A fiúk nagyon nyitottak, könnyen együttműködnek másokkal.
Soha nem gondoltatok arra, hogy de jó lenne a többi gyerekkel együtt tanulni? – fordulok a fiúkhoz.
Eddig nem – válaszolja kicsit bizonytalanul Máté. – De azért a középiskolában már szeretnék bejárós lenni. Nem itthon tanulni, hanem iskolában.
Úgy érzed, sok az itthonlétből?
Még nem sok, de nyolcadikra az lesz. Szeretnék már gyerekek között lenni.
– Van jó is meg rossz is az otthontanulásban, de azért több a jó – állítja Márkó, aki hasonló nézeten van. A kicsi Benke egyelőre élvezi a szülőkkel való sok-sok együttlétet.

Csak az vállalja, aki nagyon elszánt
Ennek az együttlétnek azért ára is van. Tivadar abbahagyta korábbi hivatását a családi iskola kedvéért. Van egy mikrovállalkozásuk – környezetbarát gyerekruhákat gyártatnak –, abból élnek. Az ügyeket Krisztina intézi. Szinte egész nap úton van, szállít, szervez, a gyerekek ellátása és tanítása így nagyrészt az apára hárul, saját élete szinte nincs is, de ő ebben a szerepben érzi jól magát. A fiúk iskolai eredményei azt bizonyítják, hogy a házitanítói teendőket nagyon jó színvonalon látja el. De tanárnak lenni szakma. Vajon honnan tudja, miként kell egy elsős, egy negyedikes és egy hatodikos diák fejébe betölteni azt a sokféle tudást, amit a tanterv előír?
- Képzem magam. Mindig tanár szerettem volna lenni, most az lehetek a saját gyerekeim mellett. Szerencsés alkat vagyok, könnyen tanulok. Elég jó előadói képességem is van, szeretik hallgatni, ha valamiről beszélek. Ezzel együtt alaposan felkészülök az órákra, mindennek utánanézek. Arra törekszem, hogy a gyerekeknek élmény legyen a tanulás, ehhez minden külső eszközt felhasználok. Minap például hallottam a rádióban egy beszélgetést egy irodalomtörténésszel Fazekas Mihályról, és letöltöttem az interjút. A hatodikos tananyagban nemsokára a Lúdas Matyi következik, akkor majd Mátéval meghallgatjuk és megbeszéljük. Sokkal mobilabbak is vagyunk, mint egy osztály. Ha valahol egy érdekes kiállítás van, felkerekedünk, megnézzük.
– A nyaralásokat is úgy szervezzük, hogy tananyagba tartozó történelmi helyeket, irodalmi központokat érintsünk – folytatja Krisztina. – Tavaly nyáron a Zempléni-hegységet jártuk végig, Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt.
Meddig maradnak itthon a gyerekek?
Szeretnénk, ha az általánost magántanulóként végeznék el, a középiskoláról már ők dönthetnek.
– Ha nem éreznék jól magukat itthon – utal vissza a fiúk szavaira Tivadar –, most sem erőltetnénk rájuk a magántanulói státuszt, de egyelőre úgy látjuk, szívesen okosodnak velünk. Mi nem mondjuk, hogy ez az egyetlen követendő út, csupán azt, hogy nálunk bevált. Csak annak szabad otthon tartania a gyerekét, aki vállalja ezt a nem kis feladatot, aki szívvel-lélekkel csinálja, aki le tud mondani a karrierjéről, mert különben nem lesz jó sem a gyereknek, sem neki!

Szerző: Fodor Csilla, fotó: Miklóska Zoltán

Ez a cikk a 2008. évi májusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.