Biztos sokunkban él még a kép a nyikorgós derelyeszaggatóval tésztát vágó nagyikánkról, aki mindig ráért, mindig megengedte, hogy később feküdjünk le aludni, és azt is, hogy fogmosás után még megegyünk egy jó nagy tányér nudlit. Talán nem túlzás, ha azt állítom: ennek a sztereotípiának befellegzett. A mai nagymamák számára őrületes tempót diktál az élet…

Fagyasztott derelye
„Nagyon nem így képzeltem el az életemet 58 évesen – meséli Zsuzsanna, akinek két lánya, és az idősebbik révén két unokája van. – Mindig azt hittem, hogy ilyen idős koromban már csak a virágaimat fogom metszegetni a kertben, hatalmas utazásokra megyünk majd a férjemmel, és amikor csak lehet, unokázni fogok. Ehelyett 65 év lett a nyugdíjkorhatár, vagyis még minimum 7 évet dolgoznom kell. Nagyon szeretem a munkámat, felelős beosztásban dolgozom, de könnyebben elfáradok, és péntekre már igenis érzema koromat. Ha fél ötkor végzek a munkahelyemen, rohanok bevásárolni. Olyan szerencsés vagyok, hogy még élnek a szüleim, de sajnos egyre betegebbek, nem tudnak már naponta boltba járni, cipekedni, ezért mindennap bemegyek hozzájuk, hogy van-e valamire szükségük, beszélgetünk, nem hagyom, hogy egyedül érezzék magukat. Este 6 is van már, mire hazaérek, ilyenkor próbálok a lányomnak segíteni, aki két és fél éves ikerfiaikkal van egyedül otthon, a férje késő estig dolgozik, a másik nagymama 160 kilométer távolságra. Hetente egyszer-kétszer vagy a lányom hozza át az ikreket, vagy én megyek hozzájuk és ott vigyázok rájuk, ha pedig a férjével szeretnének egy kicsit kettesben lenni, akkor a gyerekek nálunk alszanak. Imádom őket, szemem fénye ez a két kis rosszcsont, de be kell vallanom magamnak is, hogy amilyen laza voltam anyukának, olyan szorongós és idegeskedős lettem nagymamának. Valahányszor én vigyázok a fiúkra, minden idegszálam megfeszül, borzasztóan féltem őket, nehogy véletlenül nálam történjen baj. Ilyenkor mindig sajnálom, amiért ennyire kitolódott a mai fiataloknál a gyerekvállalás ideje. Amikor az én nagyobbik lányom született, az édesanyám még csak 45 éves fiatalasszony volt, sokkal több energiája volt az unokák után futkosni. Ha nem unokázom, akkor megpróbálok napokra előre megfőzni magunknak és a szüleimnek is. Hétvégenként pedig szokás szerint nálunk gyűlünk össze nagy családi ebédre. Derelyeszaggató? Bizony, anyukám még úgy csinálta a jó szilvás derelyét. A magam részéről örülök, ha a fagyasztottat van energiám megfőzni. De még véletlenül sem szeretnék panaszkodni, mert többé-kevésbé egészséges vagyok, hála Istennek.”

A csilláron hintázik
Andrea (66 éves, háromszoros nagymama) már nem teljesen egészséges, hat éve csípőprotézis-műtéte volt, ma is nehézkesen mozog. „Mindig azt mondom a menyeimnek, hogy addig szüljenek, amíg legalább egy lányuk nem lesz. (nevet) Persze csak viccelek, soha semmiért nem adnám azt a két hóhányó fiamat. Sajnos viszont a mai fiúknak már egyáltalán nem sürgős a nősülés, pláne nem a családalapítás, 35–40 éves korukig csak a bulizás meg a sok haver meg a karrierjük érdekli őket. Az én fiaim is így voltak ezzel, mindig leintettek, hogy: – Jaj, anyu, hagyjál már az unokákkal, ma már nem az a világ járja, a férfiaknak különben sem ketyeg a biológiai órájuk. – Aztán amikor nagy nehezen elkapta őket egy tűzrőlpattant menyecske, én már megöregedtem. Imádom az unokáimat (mind a három fiú), de egyszerűen képtelen vagyok ezzel a rossz lábammal utánuk szaladgálni. Kicsik még, a legidősebb is csak 5éves, pillanatok alatt a csilláron hintázik, ha félrenézek. Kis gyerekhez pedig jó fizikum kell. Néha elkap a kétségbeesés, hogy ha csak 10 évvel fiatalabb volnék, akkor most mehetnék a fiúkkal strandra, piacra, kirándulni, alhatnának nálam egész heteket a szünidőben, a fiamék pedig egy kicsit kikapcsolódhatnának. Aztán rájövök, hogy semmi értelme azon keseregni, hogy mi lehetett volna. Ez van.”

Egyfolytában görcsölnek
„Bizony nem könnyű a mai nagymamáknak… Akkor sem, ha fiuk van, és akkor sem, ha lányuk – cáfolja meg Andreát barátnője, a 62 éves Borbála. – Nem értem ezeket a mai fiatalokat, egyfolytában a gyereknevelésen görcsölnek. Én tiszta szívemből imádom az unokáimat, és mindent megteszek, hogy sok időt tölthessek velük, de mintha semmit nem tudnék jól csinálni. A lányom is és a menyem is árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat, egyfolytában kritizálnak. Szentírásnak vesznek mindenféle hülyeséget, amit innen-onnan olvasgatnak, annyi szabályt állítanak fel, hogy egyszerűen képtelenség betartani őket. A múltkor azt mondtam a nagylány unokámnak nevetve, hogy gyere ide, te rosszkutya, hát a lányom olyan prédikációt tartott, amiért megsértettem a gyerek önbecsülését, hogy nem álltam meg a lábamon. Az én gyerekkoromban mindig rosszkutyának vagy büdöskutyának hívták tréfásan a huncut gyerekeket, még csak véletlenül sem akartam megsérteni annak a tündér kislánynak az önbecsülését, rám vagy ezerszer mondták, de soha nem vettem bántásnak, nem is annak szánták. A sütiről már ne is beszéljünk. Ha véletlenül nem tudok ellenállni az apróságok könyörgő tekintetének, és még egy plusz szeletkét adok nekik, a lányom és a menyem felváltva ront nekem mindenféle borzasztó elméletekkel a finomított szénhidrátokról, hogy tönkremegy a gyerekek hasnyálmirigye meg a fogaik, hogy a legjobb lenne a bioétel, és értsem meg, hogy ezek a szabályok
a gyerekek érdekében vannak. Na, itt már elszakadt a cérna, megfogtam a két tálca süteményt, és átvittem a szomszédasszonyomnak ajándékba. Megmondtam a lányoknak, olyat nem játszunk, hogy ők itt prédikálnak nekem a gyerekek előtt mindenféle bioakármiről, aztán jártukban-keltükben suttyomban rájárnak a gyerekek elől eltiltott süteményre. Akkor igyák ők is azt a búzafűlevet, amit a gyerekeknek hoztak, egyék hozzá a csíráikat meg azt a rettenetes, fűrészporízű kölesgolyót. Volt nagy duzzogás, de most már úgy érzem, közeledik az álláspontunk.”

Elegem van az unokázásból
„Nagyon sokat vívódtam azon, hogy ki merjem-e mondani, amit gondolok – kezdi nagy levegővel a 60 éves Katalin. – Nem a nyilvánosság, hanem magam miatt, de megteszem: elegem van az unokázásból. Borzalmasan hangzik, tudom, de sajnos így van. Természetesen nem arról van szó, hogy nem imádom az unokáimat, mert ők a mindenem, de ez a jelenlegi helyzet nekem borzasztóan megterhelő. A lányom és a vejem is multinál dolgoznak, folyton túlóráznak, szinte naponta jön a telefon, hogy: – Anyu, ma tovább benn kell maradnom, elhoznád a gyerekeket? – És ilyenkor fogom magam, másfél óra alatt elbékávézom Pestről Budára, ahol ők laknak, elhozom a kicsit a bölcsiből, a nagyot pedig az oviból, hazaviszem őket a lányomékhoz és ott együtt várjuk a szülőket. Miután megérkeznek, nekem újfent másfél óra, mire hazaérek, de az nem jutna eszükbe, hogy esetleg kocsival elvigyenek, mert azt mondják, így is olyan ritkán vannak együtt, és ha valamelyikük engem fuvarozna, akkor nem érne vissza fürdetésre. Persze, megértem én. Aztán jönnek az »anyu, lebetegedtek a gyerekek, de már többet nem hiányozhatom a munkahelyemről, átvihetem őket?« hívások, és természetesen nekem újra készen kell állnom. Egyfolytában azt éreztetik velem, hogy én mint nyugdíjas köteles vagyok azonnal ugrani, nekem nem lehet fontosabb dolgom az unokáknál. Tudom én, hogy nekik is nehéz, mert hiába keresnek jól, ez a megnövekedett törlesztőrészlet elviszi az összes pénzüket, bébiszitterre már nem telik. Ezt megértem, de nem lehetne egészséges egyensúlyra törekedni? Eszükbe jut vajon, hogy nekem a mindennapos utazgatás mennyire megterhelő? És az, hogy amikor két-három heteket is itt vannak
a bárányhimlős gyerekek, akkor én azt hogyan győzöm a nyugdíjamból? Nem akarok panaszkodni, szó sincs arról, hogy az unokákon spóroljak, de magamnak 18 fokra fűtöm a lakást, az unokáknak 22-re. Én megeszem a paprikás krumplit 3 napig, de nekik nyilván nem azt adom. Arról nem is beszélve, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy hetekig lekössek két ilyen pici gyereket. Ha ritkábban vennének igénybe, sokkal nagyobb kedvvel és több energiával tudnék rájuk vigyázni. De nem merek szólni, mert még a végén megsértődnek, és nem láthatom az unokákat, amit soha nem tudnék megbocsátani magamnak.”

Hol az igazság?
Vajon mi, kisgyerekes szülők belegondoltunk-e már a nagyik szempontjába? Nekem nagyon nagy tanulságul szolgáltak ezek a beszélgetések, és bizony egy-két helyen magamra ismertem. Vajon mennyit lehet elvárni egy nagymamától? Mennyire rendelkezhetünk mi az ő idejükkel? Milyen mélységig kényszeríthetjük rájuk a saját szabályainkat és értékrendünket? Ugyanakkor kire számítsunk, ha az agyonhajszolt hétköznapokban muszáj lenne egy-egy estére megszöknünk a férjünkkel? És mit mondjunk, ha az állásinterjún az a második kérdés, hogy ugye meg tudjuk oldani a gyerek felügyeletét betegség esetére?
Nem túl könnyű kérdések ezek. Az igazság pedig – már megint – valahol középúton van.

Szöveg: Kelemen Kata, fotó: PHOTOLIBRARY.COM. Ez a cikk a 2011. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.