„Másfél éves kisfiam hátul ült a kocsiban, amikor egy piros lámpánál hirtelen fékeztem. »B….. meg!« – kiáltotta a gyerek. Meglepetésemben meg se tudtam szólalni” – meséli egy fiatal anyuka. Jól tette, hogy nem utasította rendre a gyereket?
Semmi értelme, hogy a gyereket jól leteremtsük egy ilyen kiszólásért, ha mi magunk rendszeresen így beszélünk az ő jelenlétében. A gyerekek olyanok, mint a szivacs: mindent magukba szívnak. Megtanulják a szituációt, a szavakat, a gesztusokat. Utánoznak. Így sajátítják el magát a nyelvet. Megtanulják és használják az úgynevezett csúnya szavakat is.Û

Mi számít csúnya beszédnek?
Nincs olyan, hogy csúnya szó vagy szép szó. Ezek a kifejezések mind benne vannak az értelmező szótárban, létjogosultságot nyertek irodalmi szövegekben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kívánatos dolog, ha az ovisok úgy beszélnek, mint a legszabadabb szájú felnőttek, de észre kell vennünk, hogy nagyon megváltozott, fölszabadult a világ minden téren. A terhes nők nem takargatják a pocakjukat hatalmas leplekkel, hanem büszkén kidomborítják, az apák bent vannak a szülőszobán. Ma már nemcsak filmen, de színházi előadásokban is megszokott dolog, hogy anyaszült meztelenül szaladgálnak előttünk a színészek, hogy a szájukból elhangzó szövegeket ne is említsük.
Figyeljük tétlenül, hogy gyerekeink durva szavakat használnak lépten-nyomon?
Nem, nem, de elsősorban arra figyeljünk, hogy mi mit beszélünk. Mondjuk csak akkor ragadtassuk el magunkat, ha jogos. Az indulatok kijönnek belőlünk, megfontolás nélkül fejezzük ki magunkat szóban is. Ez ellen nem tudunk tenni, de nem is kell. Magyarázzuk azonban meg a gyereknek, ha a füle hallatára valami illetlen szaladt ki a szánkon: „Jaj, nagyon megijedtem”, vagy „Rettentően dühös vagyok”.
Nem jó megoldás, ha finomabban fogalmazunk, és a gyereknek is ezt tanítjuk meg? Ilyesmire gondolok: irgum-burgum, azt a paszta, cipőpaszta, teringettét, a fűzfán fütyülő rézangyalát!
Ez így biztosan nem megy, hiszen ezeket az egyébként szép, esetenként vicces, ám természetes módon nem használt kifejezé-seket nem fogjuk tudni spontán beilleszteni a beszédünkbe.
A kisgyerekek csúnya beszédén még meghökkenünk, a nagyobbaknál már föl se vesszük, hogy minden szóközt egyetlen gyorsan elhadart durvasággal helyettesítenek. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a mi jól nevelt gyermekünk is így beszél. Mégsem tilthatjuk el a kortársaitól?!
Csak azt ne! A kortárs kapcsolatoknak meghatározó szerepük van a szülőtől való leválás folyamatában. Akkor tud a gyerek integrálódni a közösségbe, ha elfogadja az ott érvényes normákat. Csakhogy otthon is vannak normák, amelyek értelemszerűen különböznek a kortársi normáktól (nem csak a beszédet illetően). Az a jó, ha a gyerek képes az otthoni mintát érvényesíteni a társaival való kapcsolatában. Ebben kell őt erősíteni szívesen követhető és büszkén vállalható családi normával.