A kíváncsiság vitt el. Hogy talán többet megtudok magamról és szomorú családomról, amelyben felnőttem. Mert a módszer azt ígéri, hogy fény derülhet olyan összefüggésekre, eseményekre, ősökre, amelyek vagy akik önkéntelenül meghatározták sorsunk alakulását. Ugyanakkor tartunk is az olyan helyzetektől, ahol vadidegen emberek előtt kell kitárulkoznunk. illetve nem kell, hiszen én döntöttem arról, hogy megyek.

Szóval vegyes érzésekkel ülök az autóba, esik az eső, és ahogy a szélvédőn ritmusosan kaszál a szemem előtt az ablaktörlő az odafelé úton, a szívem mélyén megbújó régi emlékek villannak fel. Igazságtalan pofonok, elmaradt ölelések, régi konfliktusok, soha ki nem mondott szavak és ki nem beszélt fájdalmak, na meg persze szerelemben megtalált boldogságok és boldogtalanságok. Tudom, ezek általánosságok, és mert Ági, a család- és rendszerállító terapeuta a jelentkezésemre visszaküldött e-mailjében azt kérdezte, hogy segítőnek jönnék-e a csoportba vagy állítást hozok, most próbálom szűkíteni a problémáimat. Úgy döntök, a legégetőbb gondommal hozakodom elő. Ki tudja, talán több évtized után megoldódik…

Könnyek
A budapesti lakás hatalmas nappalijában körben kényelmes fotelek. Egyre csak gyűlünk, végül tizenöten – köztük csupán két férfi – ülünk várakozással telve. Szemünk a két fő ülőhelyre szegeződik. Az egyikben Ági, a másik üres még. Akkor még nem sejtjük, mennyi könny fog folyni abban a fotelben, és hány bizalmas történetbe nyerünk bepillantást egy-egy olyan embertől, akivel aznap látjuk először egymást, és nagy az esély rá, hogy talán utoljára is. A kis bevezető után belevágunk a közepébe, Ági azt mondja: többet ér, ha egyből látjuk, miről is van szó, közben úgyis magyarázni fog. Vannak köztünk olyanok, mint én, aki először jár családállításon, mások már többször is voltak. Mindenesetre már az elején kiderül, rengetegen hoztunk megoldásra váró lelki problémát, szóval a tervezett hat óra nem lesz elég. Kimegy az első bátor jelentkező, én meg örülök, hogy nem rám esett a választás, így kívülről figyelhetem a történést, amely a pszichodrámát juttatja eszembe.
A metódus a következő: az illető röviden vázolja a problémáját, Ági feltesz olyan célzott kérdést, amivel szinte egyből a gyökerekig hatol, így világossá válik, hogy kiket, miket kell megszemélyesíteni a történetben. Ekkor az érintett kiválasztja képviselőjét, aki őt fogja játszani, majd a problémától függően az apját, anyját, testvérét, gyerekét, esetleg egy meghatározó érzelmet megjelenítő szereplőt. Ők mindannyian felállnak, mozognak a teremben, elkezdik megérezni a családi kötelékeket. Vonzásokat, taszításokat, bármit. Ági mindenkit arra biztat, hogy az első spontán benyomását vagy érzését öntse szavakba, és azok láthatóan a fotelben ülő elevenjébe vágnak. Hiszen szeme előtt életének filmje pereg, szürreális módon kívülről láthatja gyerekkori önmagát, fel- és lemenőit, akik átörökíthették rá a bajokat. Hamar belejövünk, rögtönözve játszunk el különböző életsűrítményeket, szemlátomást senkinek nem okoz gondot ide-oda ugrálni időben és térben, képesek vagyunk a jelenben ősöket és leszármazottakat párbeszédre bírni. De még a sokadik állítás közben sem foghatom fel, honnan jönnek az aktuális sorsokat megjelenítő emberek szavai és érzelmei, hiszen itt nemhogy egymás családját, de a másikat sem ismerjük. Így hát arra gondolok, hiába vagyunk mindannyian más egyéniségek, emócióink, vágyaink egyetemesek. Öröm, bánat, fájdalom, boldogság. Mégis megdöbbentő, ahogy egyik-másik, főszerepet játszó társunk zokogásban tör ki, mellbevágó, hogy micsoda nehézségekbe ütközik kimondani a terapeuta segítségével megfogalmazott gyógyító gondolatokat. Nem bánom, hogy én magam csak kisebb szerepeket kapok, belátom, hogy a fotelban ülőt igen erős receptorokkal rendelkező embereknek kell képviselniük. Mert a különböző élettörténeteknek semmi közük csillámporos mesékhez: hús-vér sorsok ezek, nem egyszer több generációra visszanyúlva a történelemben.
Kis idő után szinte hozzászokunk a könnyekhez, melyek számolatlanul peregnek az arcokon. Ági a családállítások között szünetet tart, nagyra nyitja a régi ablakszárnyakat, kiszellőzteti a dédnagymamát, a fiatalon elhunyt szeretőt, a meg nem született magzatot, a holokauszt áldozatát vagy a korán elvesztett édesanyát. No és a teremben felgyűlt (gyűlölködéssel, félelemmel, szeretettel, aggódással, elengedéssel terhelt) levegőt. A délután derekán többen úgy érezzük, lelkünk megtelt, talán most kéne abbahagyni. De sokan vagyunk még, csináljuk tovább, miközben alakul köztünk egy furcsa kötelék, hogy barátság nélkül beleláthatunk egymás legféltettebb titkaiba.

Belső nagytakarítás
Odakerülök a fotelbe, a rám szegeződő szempárok kereszttüzében röviden beszélek hullámzó önbizalomhiányomról, s Ági kérdésével rögtön a szüleimnél és a gyerekkoromnál tartunk, legtöbb sérülésünk ugyanis korai éveinkből ered. Kiválasztott szereplőim otthonosan mozognak évtizedekkel ezelőtti életemben, mégis tudathasadásos érzés, ahogy érdeklődve nézem magamat és szüleimet, s messziről látok rá problémám gyökerére. Nem hittem volna, hogy szüleimet valaha új megvilágításból figyelhetem – pedig mennyit elemeztem már őket! –, s letisztul bennem, hogy miből épült az a belső gát, amely annyi bajt hozott rám. Külföldről idetelepült anyám megroppant identitása és apám lelki blokkja egyaránt hozzájárulhatott gondjaimhoz. A probléma kijátszása után a terapeuta átrendezi a tagokat és pozitív mondatokkal összebékíti a családot. Kimerevít egy harmóniát tükröző élő fényképet, amit magammal vihetek. Magammal is viszem, azt hiszem, soha nem felejtem el a családállításomon résztvevők arcát, amikor azonban kilépek a sötét utcára, azonnal ráébredek, hogy a rideg valóság egész más. Hiába láttam magam az előbb összeölelkezni apámmal, a valóságban évek óta mosolyszünetet tartunk. De ha ez az intenzív belső nagytakarítás helyrebillenti az önbizalmamat, már megérte a lelkek bugyraiban kotorni. S mivel tudom, hogy a módszer nem ígér olyan rapid változást, mint az aszpirin, most nincs más dolgom, mint észrevenni a változást magamban.
Ha bekövetkezik.

Szerző: Kormos Olga, fotó: photolibrary.com
Ez a cikk az Éva magazin 2011. évi márciusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.