Főként, ha egy olyan hivatásos nevelőanyukára találnak, mint Erdei Erika, aki gyömrői házában folyamatosan 4-5 állami gondozottnak nyújt otthont. Ebben a családban a nevelőanya és a nevelt gyerekek is romák.

Nyolcliteres fazékban fő a virslis kelbimbóleves. Ma ez lesz a tartalmasabb fogás, ami utána jön, a tejbegríz, inkább csak nassolásra jó. Minden napra főzni kell, ritka eset, hogy az ebédből jusson valamennyi estére is, de másnapra biztosan nem. Nincs az a mennyiség, amit nyolc gyerek ne pusztítana el. Éhesen jönnek meg az iskolából, pedig van, aki ott ebédel, de mire gyalog vagy biciklin hazaér, újra enni kell.

Szeretet
Pár perccel múlt dél, most csak a legkisebb csemete van itthon. Renató, a fekete szemű, fekete hajú kisfiú még csak hároméves, néhány hónapja él Erikánál, és – előreláthatólag – nem is marad sokáig: az édesanyja börtönben van, ha kiengedik, magához szeretné venni a fiát. Lopás miatt ültették le, amíg a büntetését tölti, nincs, aki a gyerekre vigyázzon, a nagymama vállalná ugyan, de még dolgozik, munka mellett nem jut ideje a kicsit ellátására. Erdei Erika egy simogatás kíséretében olyan szeretettel teszi elé a tejbegrízt, ahogy az édesanyák szokták. Ahogy nézem őket – a nevelőmamát és a nevelt gyermeket –, önkéntelenül is eltűnődöm: nem túl fájdalmas-e az elválás? Erika tanította meg Renatót beszélni, kétévesen, amikor idekerült, alig mondott néhány szót. A nappaliban, a kihúzható bőrkanapén összekuporodva együtt alszanak. De előbb-utóbb eljön a nap, amikor megjelenik a vér szerinti szülő és elviszi a gyereket.

– Fájdalmas, de ebben a kapcsolatban nem én vagyok a fontos, hanem a gyerek – magyarázza Erika. – A nevelőszülőnek az a dolga, hogy egy nehéz élethelyzetben segítsen a rábízott gyereknek, álljon mellette, és ha úgy adódik, tudja elengedni. Persze nem örökre válunk el, minden volt gyermekemmel tartom a kapcsolatot, vannak köztük már családosak, összejárunk, ha gondjuk van, ha tanácsra szorulnak, hozzám szaladnak. Igyekszem baráti kapcsolatot kialakítani Renató édesanyjával is, hiszen a kisfiúnak is biztonságot ad, ha nem tűnök el teljesen az életéből. Egyébként az a jó, ha van visszaút a vér szerinti családba, de – sajnos – nem ez a jellemző. A többiek, akik itt élnek nálam, mind a négyen átmeneti neveltek: a szülők nem mondtak le róluk, így nem adhatók örökbe, de arra sincs remény, hogy hazakerüljenek. Így valószínűleg a nagykorúságukig velem maradnak.
– Most összesen nyolc gyerek él itt, az öt állami gondozotton kívül három saját is.
– Abból egy már felnőtt, Viki, a nagylányom 22 éves. A másik kettő, a 16 éves Erika és a 10 éves Zoltán még iskolás.

Tanulás
Tulajdonképpen Viktória is tanul még, igaz, levelező tagozaton. Főiskolai hallgató a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakán. Mellette a helyi idősek otthonában dolgozik, és akad feladata a kicsik körül is. A matematika- és fizikaleckében ő segít, az angol szavakat is ő kérdezi ki, ezekhez a tantárgyakhoz Erika nemigen ért. A többit akár hivatásszerűen taníthatná, hiszen annyiszor átvette, átismételte már a gyerekekkel. Sokat kell tanulni velük, mert többnyire nagy lemaradással kerülnek be az állami ellátó rendszerbe. Yvett például már 13 éves, de még csak ötödikes, később kezdett iskolába járni, nehezen megy a fejébe a tananyag. Ugyanez a gond a 10 éves Rolanddal is, vele kell a legtöbbet foglakozni. A 10 éves Barbara viszont kifejezetten jó tanuló, élvezet aláírni az ellenőrzőjét. A már középiskolás Henriett diszlexiával, diszgráfiával küszködik, úgyhogy nála az is szép eredmény, hogy sikerrel túljutott az egészségügyi szakközépiskola első osztályán.

– Hétköznap délután tiszta bolondokháza van nálunk – meséli Erika. – Én innen a lakás középpontjából, a nappaliból cikcakkban szaladgálok a szobákba, mert mindenhonnan az hallatszik: anyu, gyere, nem értem; anyu, kérdezd ki a verset; anyu, elmondom a földrajzot… Persze mindenkinek a saját kérdése, kérése a legfontosabb, alig győzöm teljesíteni a kívánságaikat. Este hétkor úgy érzem, semmi másra nem vágyom, csak egy kis csendre. Egyébként semmivel sem rosszabbak a roma gyerekek, mint a nem romák, csak ugyanannyit kell foglalkozni velük, és ugyannyit kell követelni tőlük. Én nem erőltetem, hogy mindenki egyetemre járjon, de saját képességeihez mérten teljesítenie kell. Mindegy, hogy vér szerinti gyerekemről vagy neveltről van szó, ugyanazt követelem mindegyiktől.
– Különös módon épül fel ez a család: Erika felerészt roma származású, a háromból két gyerekének az apja is roma, és az itt nevelkedő állami gondozottak egytől egyig mind romák.
– Mielőtt a roma nevelőszülői munkáról beszélnék, hadd mondjam el, hogy én ugyan csak félig vagyok roma, de teljesen annak érzem magam. Az édesanyám sváb lány volt, beleszeretett egy cigány fiúba, de a szülei annyira nem nézték jó szemmel a kapcsolatukot, hogy még minket, az unokákat sem fogadtak el, úgyhogy én teljes mértékben a cigány családban voltam otthon. Az első párom nem volt roma, tőle van a nagylányom, a második, aki a két kisebbiknek az apja, cigány ember. Még együtt voltunk, amikor nevelőanya lettem, úgy gondoltuk, közösen látjuk majd el gyereket, de nem így alakult. Folytattam egyedül is.
– Hogyan lesz valakiből hivatásos nevelőszülő?
– Egy alapítványi roma óvodában dolgoztam segédóvónőként. Ott láttam, hogy az óvodába kerülve egy-két hónap alatt mennyit fejlődtek nemcsak a cigány gyerekek, hanem a szüleik is. A figyelmes, támogató környezet rengeteget adott nekik. A roma családok a roma nevelőktől jobban elfogadták a tanácsot és a kritikát is. Azt mondták, lám, ő is roma, mégis tudja, mégis elért valamit, akkor biztos én is képes vagyok rá. Amikor eljöttem ebből az óvodából, akkor lettem nevelőszülő.

--pagebreak--

Berendezkedve
– Ez mikor történt?
– 1996-ban. „Cigány gyerek nem kell senkinek” – ezzel a címmel olvastam egy megrázó újságcikket. Gyorsan berohantam a GYIVI-be – akkor még így hívták: Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet –, hogy márpedig nekem cigány gyerek kell! Picike volt a lakásunk, egyszobás, közölték, hogy ide nem adhatnak ki gyereket. Elcseréltük a lakást egy másfél szobásra, akkor kaptam meg az elsőt, Henikét. Volt egy Mónika nevű kislányom is, csak ő azóta már visszakerült az édesanyjához. Ezt a másfél szobás lakást később, már egyedül, eladtam, az árából megvásároltam Gyömrőn ezt a telket, és a gyerekek, az ismerősök, a családtagok segítségével apránként, lépésről lépésre felhúztuk a házat. Még építési kölcsönt sem vettem fel rá, ahogy tudtunk, úgy spóroltunk. Mindig annyit csináltunk meg, amennyire éppen futotta. Ha egy zsák cementre, akkor egy zsák cementet vettünk. Nem egy kacsalábon forgó palota, de otthont ad 8-9 embernek. Három szoba, amerikai konyhás nappali, vécé, fürdőszoba van benne. A két középiskolás, Heni és Erika lakik a legnagyobb szobában, a mellette lévőben Barbi és Yvett, a harmadik szoba pedig a két fiú, Roland és Zolika birodalma. Renató velem alszik a nappaliban. Kint a telken áll még egy minigarzon, a főiskolás lányom ott lakik.

Megtelik a ház
Miközben beszélgetünk, hazaszállingóznak a gyerekek. Zoli az első, ő biciklin közlekedik, így a városközpontból percek alatt itthon van. Aztán megjön Barbara és Yvett, majd Roland. Ők gyalogolnak, nekik jóval tovább tart a hazaút. Legkésőbb Heni és Erika érkezik meg. Pestre járnak középiskolába, 40 perc alatt ér be a vonat Gyömrőről a Keletibe, még onnan legalább fél óra az iskola. Napi 3-4 óra elmegy az utazással, nem csoda, hogy mind a ketten sokat rontottak az általános iskolai eredményeikhez képest. Ahogy kibújnak a kabátjukból, és Erika meglátja, hogy a mínuszokban megint kint van a derekuk, jönnek a dorgáló szavak: „olyan betegek lesztek, hogy kórházban köttök majd ki, meglátjátok!” Ha kint van a derék, ha nincs kint, nagyon szép, mutatós lányok.

Öntudatosan
– Egyre többe kerül az öltöztetésük – folytatja Erika, s nem tudom, panaszkodik-e vagy büszkélkedik. – Az éveik számával nőnek az igényeik is. Igyekszem a legszebbet megvenni nekik. Van, amikor a turkálóban vásárolok, van, amikor a kínainál, van, amikor bent Budapesten. Megbeszéljük, hogy éppen ki a soros, most ki kap ruhát, ki kabátot, ki csizmát. Csak olyat veszek meg nekik, ami tetszik, ami divatos, amit szívesen fölvesznek. Az öltözködésre nagyon figyelni kell. A kicsit kopottabb, hordottabb ruha egy barna bőrű gyereken másként hat, mint egy szőke kékszeműn, ez az igazság.
– Szoktak megjegyzéseket tenni a gyerekek roma származására?
– Amikor ide költöztünk voltak konfliktusok, de megoldottuk. Jöttek a gyerekek, azzal csúfolják őket az iskolában, hogy cigányok. Azt javasoltam: ha holnap az iskolában valaki csúfol, hogy cigány vagy, azt kell mondani, igen az vagyok! Azonkívül van még valami problémád? Bántottalak?... Ez nagyon bejött. Azóta nincs csúfolódás, a gyerekek befogadták őket, tényleg, maximálisan.
– Csak ilyen alkalmakkor jön elő, hogy romák, vagy esik szó erről máskor is?
– Természetesen esik. Bár mi nem tarjuk az ősi roma szokásokat, a gyerekek tisztában vannak velük. Esetleg roma férjük, feleségük lesz, s ha bekerülnek a párjuk családjába, tudniuk kell, hogyan illik viselkedni, mik a szabályok, mihez kell alkalmazkodni.
– Én gyakran járok apukám új családjához, ott szigorúan betartják a roma szokásokat – erősíti meg édesanyja szavait a 16 éves Erika. – A lányoknak például nem illik a fiúkkal kettesben maradni, nem hordhatnak rövid hajat, a hosszú sem lehet kibontva. Széttett térddel nem szabad ülni, és tilos nadrágban járni. Én sokszor ki is kapok, mert szeretem a nadrágot. A lányok egész kiskoruktól főznek, felnőtt nőket megszégyenítően tudják elkészíteni az ételeket. A közelmúltban egy nagy családi összejövetelen egy nyolcéves kislány nézte, hogyan főz egy vendég asszony a konyhájukban, figyelte, figyelte, majd azt mondta az anyukájának: „nézd már anya, a menyecske nem jól csinálja, szólj rá!”
– Nyolcévesen főzni?!
– A roma lányok az asszonyok mellett a konyhában nőnek fel, amit látnak, természetesen elsajátítják.
– Valahogy úgy érzem, ebben a házban híd épül a roma és nem roma lét között. Ezek a gyerekek, aki itt élnek, kiválóan beilleszkednek a nem roma világba, de megvan a kötödésük roma gyökereikhez is.
– Muszáj, hogy így legyen. A külső jeleket nem tudják letörölni magukról, soha nem fogják svédnek nézni őket, meg kell tanulniuk teljes emberként élni a világban. De kérdeznek ők maguktól is: „anya én beás cigány vagy oláh cigány vagyok?”, „nekünk milyen hagyományaink vannak?
– És mindenre van válasz?
– Amikor felkészültem a nevelőszülői feladatokra, még volt kifejezetten roma nevelőszülői tanfolyam, én ott végeztem. A pszichológiai, nevelési, egészségügyi tudnivalókon kívül elég nagy óraszámban tanultunk romonológiát is. És utána is olvastam ezeknek a kérdéseknek. Nagyon sok roma emberrel beszélek, akik saját maguk sem tudják, honnan jöttek, hogyan kerültek ide, nem ismerik a családjuk múltját. Én szoktam nekik a cigányság történetéről mesélni. De hogy éppen ezeket a gyerekeket hogyan kell nevelni, az úgy bennem van, azt nem nagyon lehet megtanulni.

Elfogadás
– Valaki vagy jó anya, vagy nem.
– Vagy jó anya, vagy jó roma anya... nem is tudom, hogyan fogalmazzak. A roma gyerekek nevelése szerintem csupán abban tér el a többi gyerekétől, hogy az ő esetükben különösen fontos az elfogadás. Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy az anyja elfogadja a romákat, akkor nem is kérdés, hogy őt is elfogadja. Ha viszont azt látja, hogy a romákat úgy általában nem fogadja el, akkor azt sem hiszi el, hogy őt elfogadja és szereti. Megérzi, hogy valami nem igaz, hogy ellentmondás van a dologban.
– És a külvilág? Mit szóltak mondjuk a gyömrői iskolában az első szülői értekezleten? Egy roma anyuka roma állami gondozottakat nevel?!
– Az első találkozás mindig mértéktartó, azt még nem mondhatom kifejezetten jónak, de ahogy megismerjük egymást, ahogy a tanító néni közelebb kerül a gyerekhez és hozzám is, látja, hogy úgy gondolkodom az iskoláról, a tanulásról, ahogy egy normális szülőnek kell, és attól kezdve kifogástalan a kapcsolatunk. Jelentkeztem az iskolai szülői munkaközösségbe is, az édesanyákhoz hasonlóan szeretném kivenni a részemet a közösségi életből és a gyereknevelésből. Az igazság az, hogy nekem kell intelligensebbnek lennem. És persze a gyerekeknek is. Szoktam is nekik mondani: ti legyetek az okosabbak! Volt nem egyszer, nem kétszer, hogy bementem az óvodába csúfolódás miatt. Soha nem úgy léptem fel, hogy majd én leszidom, megtépem azt a gyereket. Nem! Egyszerűen odahívtam magamhoz, megsimogattam a buksiját és megkérdeztem, kisfiam, neked az anyukád nem beszélt még arról, hogy a földön nagyon sokféle ember él, és ezek az emberek mind ugyanolyan értékesek?! Menj haza, kérd meg szüleidet, meséljenek erről. Sok múlik a mi fellépésünkön, mert valljuk be, Magyarországon még létezik a megkülönböztetés romák és nem romák között. Ezt mondom a gyerekeknek is: ilyen a világ, nektek többet kell tennetek, hogy elfogadjanak, többet kell teljesítenetek, hogy ugyanazt az eredményt érjétek el. Legyetek jók, becsületesek, biztos, hogy elfogadnak majd. Ez nekünk idáig sikerült.

Most ők a fontosabbak
Megebédeltek a gyerekek, mindenki elvonult a szobájába tanulni, a kicsi Renató mesefilmet néz a tévében. Néhány percre ketten maradunk Erikával.
– Ül velem szemben egy 45 éves asszony, aki úgy él egy fedél alatt hét kiskorú gyerekkel, mint egy nagycsaládos, egyedül maradt anya. Nem hiányzik a társ, a férfi?
– De. Bár este, mire ágyba kerülök, már csak egy vágyam van: aludni, olyan fáradt vagyok, hogy másra gondolni sem nagyon bírok. De félretéve a viccelődést, jó lenne valakivel megbeszélni a problémákat, – mostanában a nagylányommal szoktam ezt megtenni –, megosztani a gondokat, de mondja meg nekem őszintén, ki vállal fel egy középkorú asszonyt ennyi gyerekkel. A férfiak sokszor még a sajátjuktól is elmenekülnek, nemhogy az állami gondozottaktól! Ideig-óráig mellém sodródik valaki, de ha belelát az életünkbe, elmarad. Megismeri a hétköznapjainkat, a sok tennivalót: az egyikkel börtönlátogatásra megyek, a másikat diszlexiavizsgálatra viszem, a harmadiknak középiskolát keresek…Én erre tettem fel az életemet, ezeknek a gyerekeknek szükségük van rám, most ők a fontosabbak. Talán ha már mindannyian felnőnek, talán akkor…

Szöveg:Fodor Csilla, fotó:Miklóska Zoltán
Ez a cikk az Éva 2008. februári számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.