A játszótéri anyuka ápolatlan hajú és beszűkült tudatú. A játszótéri anyuka foltos játszós nadrágban tengeti életét a hinta-csúszda-homokozó háromszögben. A játszótéri anyuka elveszett a világ számára.

Nem ismernének rám

Hasonló sztereotípiák éltek a fejemben a játszótéri anyukáról, mígnem magam is az lettem. Most, hogy a fél életemet a játszótéren töltöm, kissé átértékeltem a dolgokat. Tény és való, hogy a „ketrecben” ritkán vörösszőnyeg-kompatibilis a megjelenésem – és akkor nagyon burkoltan fogalmaztam meg azt, hogy néha úgy nézek ki, hogy szerintem a munkatársaim nem is ismernének rám. Az a kitérdelt nadrág, az az égnek meredő üstök, ami amúgy vállalhatatlan:

És tényleg jó. Mert senkit nem érdekel. (Vagy mert olyankor nem veszem le a sapkám.)

Otthon érzem magam

Eleinte el sem tudtam képzelni, hogy az ember akár naponta órákat is eltölthet egy kosárlabda-pályányi területen anélkül, hogy megőrülne. Pedig lehetséges. Odáig azért nem merészkednék, hogy azt mondjam, ezt is fel lehet fogni az énidő egy formájának, de tény és való, hogy sokféle módon próbáltam már kihasználni ezeket a délutánokat, miközben vigyázó szememet a gyerekemre vetettem. Írtam már ajándéklistát, fogadtam munkahelyi e-maileket, gondolatban megterveztem a hétvégi menüt, adtam és kaptam telefonon baráti lelkisegélyt, hintáztam a saját örömömre, és egyszer még egy interjút is felvettem, amiből aztán cikket írtam. Elsősorban pedig: rengeteget beszélgettem. Most már egészen otthon érzem magam a játszótéren. És ez elsősorban miattatok van, játszótéri anyukák.

Miattad

Miattad, akinek végignéztem a harmadik terhességét, és soha nem panaszkodtál, pedig tudom, hogy rosszul voltál. Miattad, aki apránként beavattál tönkrement házasságod történetébe. Miattad, akinek – miközben sérült ikerbabáidat tologattad a babakocsiban – arra is volt energiád, hogy megdicsérd az én kislányomat, amikor először mászott fel önállóan a nagy mászókán. Miattad, akivel rendszeresen elmeséljük egymásnak, hogy éppen miben vallottunk kudarcot mint anyák. Miattad, akitől lazaságot tanulok: nem baj, ha vizes lesz a póló, nem baj, ha homok megy a cipőbe, nem baj, ha elesel, majd felállsz. Miattad, akit soha nem láttalak elveszíteni a türelmedet, miközben a három gyereked háromfelé szalad. És miattad, aki a múltkor, amikor ásítani láttál, megjegyezted, milyen jó is lenne ide egy kávéautomata. Valóban, ez egy piaci rés, mondtam, hogyhogy ezt még senki nem találta ki? Továbbfűztük a gondolatot: kéne még egy pelenkázó-vécé is, esetleg egy homokozólapát-adagoló, mert abból mindig hiány van. Meg egy óvszerautomata, tetted hozzá, „hogy ne ess még egyszer ebbe a hibába”. (Négy gyereked van.)

Bírlak benneteket, játszótéri anyukák, és örülök, hogy közétek tartozom.