Miért nincsenek a klasszikus irodalomban független, erős nők?

női karakter,orlando Forrás: Pinterest (részlet Virginia Woolf Orlando című regényének egyik külföldi borítójáról)
Irodalmár vagyok, szerkesztő, költő. A napjaim jelentős részét szövegek és könyvek között töltöm, így a soknál egy picit többet olvasok. Napok óta foglalkoztat azonban egy kérdés, amire sehogy sem tudok megnyugtató választ találni. Olyan magyar és világirodalmi női karaktereket kerestem, akik egyedül élnek, nem folyton férfiakról beszélnek, és mindemellett köszönik szépen, igen jól vannak.

Hogy miért? Talán inspirálódni akartam, talán az foglalkoztat, ki hogyan és miben teljesedik ki, találja meg magát és a boldogságát egy olyan helyzetben, amikor ez a boldogság nem egy másik ember létezésének a függvénye – ezért volt fontos szempont számomra, hogy a szereplő egyedül éljen.

Erre van persze egy rakat személyes motivációm: szeretek egyedül is lenni, párkapcsolatban is lenni, de mindennél jobban szeretem, ha az, hogy párkapcsolatban élek, semmit nem vesz el a személyiségemből, ha olyan lehetek, amilyen kapcsolat nélkül is vagyok. Ha a személyes értékem nem függ attól, mi a párkapcsolati státuszom.

Kétségbeejtően nem találtam az általam felállított követelményrendszernek tökéletesen megfelelő karaktert, úgyhogy valós és virtuális barátaimhoz fordultam segítésért. Számos irodalmárt és irodalomkedvelőt megmozgatott a felvetés, mégis, 74 kommentből körülbelül 2-3 olyan irodalmi hősnőről tudok most beszámolni, aki valóban a körülhatárolt szempontrendszeremen belül esik. De azért valahogy mindenhogyan kilóg a lóláb. Vagy a kérdésem maga a nagybetűs lóláb?

anna karenina,illusztráció,női karakterek
Forrás: Getty Images / Paul Frenzeny illusztrációja, 1896
Anna Karenina találkozik a vasútállomáson Vronszkijjal. Illusztráció a 19. század végéről.

Alice (Az Alice Csodaországban című klasszikus regényből) egy gyerek, persze, hogy nem beszél férfiakról, ráadásul borzasztó nyomasztó az elképzelés, ha ennek egyetlen alternatívája a Szív Királynővel krikettezés. És hát lássuk be, az egész egy elég nagy trip: összességében ő sincs olyan nagyon jól. Persze kérdés, ki hogy van jól, ugye. Lara Croft nem irodalmi karakter, Orlando rendben van, már amikor éppen nő. Holle anyó szerintem kettyós egy picit, Columbo felesége homályos kérdés (plusz ő sem irodalmi karakter), Csehov három nővére is megszenvedte ezt a férfikérdést rendesen és szerintem jól sincsenek, de ott a tetovált lány vagy Anna Karenina: ja, hupsz, mégsem, nagyon nem.

De mondom azt is rögtön, nincs minden veszve! Éljen soká Miss Marple és még tovább az a szerethető édes egy, aki azt mondogatja: „Itt maradok, míg meg nem fordul a szél”. Na ki ő? Hát persze, hogy A csudálatos Mary, azaz Mary Poppins! És Hermione Granger is kiváló példa, őt azért kezelem itt nehezebben, mert a könyvsorozat elején még gyerek, és mert szerencsére a kortárs irodalomban változni látszik ez a tendencia.

A függetlenség vagy a rendben lévőség nem elég inspiráló, nem elég érdekes? Unalmas lenne egy egyedülálló nő, akit a férfiakról való beszéden kívül más is foglalkoztat?

Mindezzel együtt azért könnyű belátni, hogy nem vagyunk ilyen női karakterekkel eleresztve. Persze, nyilván lehetne még sok-sok nevet felsorakoztatni, én inkább csak egy tendenciáról beszélek, ami szerint a szempontjaimnak megfelelő nők egy klasszikus irodalmi műben vélhetően vagy nem könnyen és magától értetődően találhatók meg, vagy mellékszereplőként működnek. Vajon miért? A függetlenség vagy a rendben lévőség nem elég inspiráló, nem elég érdekes? Unalmas lenne egy egyedülálló nő, akit a férfiakról való beszéden kívül más is foglalkoztat?

Félreértés ne essék: az égvilágon semmi baj sincs a férfiakról való beszéddel, én is szoktam, nyilván szoktam. De létezik például egy alapvetően filmekre kitalált, azóta más műfajokra is kiterjesztett teszt, amit Bechdel-tesztnek vagy szabálynak neveznek, és ami azt a genderrel kapcsolatos elég egyszerű feltételt nézi, hogy egy fikciós műben kap-e szerepet legalább két, nevével megjelölt női karakter, akik férfiakon kívül másról is beszélgetnek egymással. A 2009-es Oscar-díjjelölések körül például elég nagy volt a felhajtás, mert a filmek fele elbukott volna, ha ezt a tesztet kötelező lenne teljesíteni. Vannak korlátai persze ennek is: ha mondjuk egy kolostorban játszódik a film vagy regény, nyilvánvalóan nincs köze a szexizmushoz annak, ha egy szerző nem szerepeltet sok egymással nem férfiakról beszélgető nőt. Ahogy írom is, ma már más műfajokra is alkalmazzák ezt a tesztet, tehát teljesen jogos felvetésnek tűnik az irodalmi műveket is szemügyre venni ezek szerint a szempontok szerint.

női karakter,mary poppins
Forrás: pinterest
Illusztráció a Mary Poppins című eredeti kiadásából.

A kortárs irodalomban egyébként sokkal hamarabb találni az általam körülírt szempontoknak megfelelő női karaktereket, ez köszönhető a szexista tendenciák bizonyos fokú beismerésének, reflektálásának is. Virginia Woolf (Saját szoba) szerint egyébként Jane Austen koráig a nőket szinte kizárólag a férfiakhoz való viszonyukon keresztül ábrázolták, a mostani gondolatmenetemnek köszönhetően ezt nem tartom teljesen igaznak. Az antik irodalomban ugyanis elég sok független női karaktert találni, sőt, néha olyan istennők is fel-felbukkannak, akik nem a tűzhely vagy a család őrizői, hanem mondjuk a vadászat istennői (Diana) vagy a bölcsességé, az igazságosságé, művészeté (Pallasz Athéné).

Magamba szálltam, amikor rájöttem, hogy íróként/költőként én sem mozgatok ilyen karaktereket, pedig független, viszonylag reflektált, önálló nőnek gondolom magam, aki nem csak férfiakról tud beszélni. Úgyhogy most éppen nekiestem egy novellának, aminek ilyesmi a főhőse, lássunk csak pozitív példákat!

Mert teljesen rendben van, ha az önmegvalósításunknak nem csak a másik nem az egyetlen és kizárólagos motivációja, és ha én én vagyok és mi mi vagyunk, az nem azt jelenti, hogy a másik mentén kellene definiálnom önmagam, hogy a boldogság forrása csak a másik ember lehet. Szóval Mary Poppins for president!