„Na, most kéne baromi okosnak lenni, tündöklő intelligenciának, közel negyvenéves értelmiséginek, aki a hosszú évek kitartó munkájával összerakott könyvtárszobai gyűjteményből szemezgetve átadja a tutit, a »hogyan kell lélekben élni« receptjét… Csalódást kell okoznom, már korántsem vagyok az égi.”

Sőt. Bár könyvtárszobám tényleg van egy véletlenül lakhatásra alkalmatlan tér átalakításából, de ez afféle pszeudo-arisztokratizmus, nincs jelentősége. Jelentősége annak van, hogy nem olvasok eleget. Mert rossz az időminőségem, mert rohanok innen oda, onnan ide, és nem a lényegi dolgokkal foglalkozom. Na, ismerős?

(Lehet nyugodtan őszinteségi rohamot kapni, kedves olvasó!)

Pedig otthon nem ezt láttam. Ott aztán volt könyv, gyakorlatilag nem is volt más, hiszen szüleim minden pénzüket okosodásra költötték, mire is költötték volna az „átkosban”? Bezzeg a fogyasztói társadalom! Akár még egy könyvesboltban is elkölthetek százezer forintot anélkül, hogy rendkívüli esemény történne!

Azért hál’ isten történt elég. Tizenkét éves koromban például a hozzám vágott Anna Karenina, Tolsztoj kétkötetes remekműve gyakorlatilag felrobbantotta az elmémet, és a történelemkönyveket sutba vágva, azonnal a női nem iránt kezdtem rendkívüli mód érdeklődni. Persze maradt a hisztorika is, Homérosz Iliásza és az Odüsszeia felejthetetlenek voltak már a tantervet megelőző időkben is. Aztán jött a gimi, és Salinger Zabhegyezőjével hónom alatt már a világot is fel akartam robbantani! Nem beszélve a csodálatos művészéletrajzokról: Bergmanéból például – Laterna Magica – évekig loptam idézeteket. És persze a színház, a drámairodalom remekművei a tucatnyiszor átrágott Shakespeare-ektől a kellő távolságból csodált Strindbergekig.

Ha már Shakespeare, essék szó legfurcsább, és egyben mai napig tartó olvasmányélményemről, amely a kilencvenes években kezdődött, és azóta minden nyári szabadságon fölüti a fejét. A könyv címe: Hamlet malma, szerzői a már nevükben is misztikus Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend. Talán a mitológia eredetének kulcsát tartja kezében az ártatlan olvasó, midőn lapozgatja a közel ötszáz oldalt, de hogy megtalálja-e hozzá a zárat, nos, az már szinte nem evilági kérdés. Remélem, halálom napjáig még megfejtem a csodálatos írott sorokat… Ha van mítosz, akkor kultusznak is lennie kell, erre már Popper Péter tanít, teljes lényével, de manapság engem az újra kiadott Pilátus testamentumával. A szerző is ezen könyvét szereti a legjobban, mit mondjak én?
Azt, hogy a hit szépséges, válságos, döntésekkel teli út, nem fényes világsztráda, az ég felé kacsintó
Jézus-logóval a mobilunkon (láttam ilyet, esküszöm!).

És örömmel lapozgatok Kunderát – A lét elviselhetetlen könnyűsége persze mindent visz az amúgy látványosan termékeny szerzőtől. Örömmel lapozgattam Umberto Eco A szépség történetét követő A rútság története című értekezését (mily perverzek is vagyunk mi emberek, saját rondaságunk tükröződése láttán). Maradjon a végére egy kis rock and roll is: Victor Bockristól Keith Richards. Ha mindent tudni akarsz az életről és egy keveset a Rolling Stonesról, annak is legendás gitárosáról, kötelező olvasmány!