Legújabb sorozatunkban hazánk legszebb pontjait ismerhetitek meg olyasvalaki bemutatásában, akinek egykor mindene volt a budapesti nyüzsgés, ám aki később a fővárosból vidékre menekült. Hogy mi mindent adott neki a balaton-felvidéki élet? Olvassátok – kiderül!

A budapesti turista látványosságok közül az egyik kedvencem mindenképpen a Gellért szobor. Ha az ember talál magának egy jó partnert, vagy esetleg egyedül felül a szobrot körbevevő fal egyik – a legnagyobb jóindulattal – tisztának található részére, a magasból szemlélheti a nyüzsgő várost. Az egész látvány pulzál. A hidakon és a rakpartokon áthaladó autók olyanok, mint a vérlemezkék az emberi szervezetben. Hullámokban haladnak előre hol gyorsabban, hol kevésbé, de folyamatos mozgásban vannak éjjel és nappal. Táplálják a várost élettel. Vagy a város táplálja őket? És mindeközben Szent Gellért szobra a maga hatalmasságával és nyugodtságával szemléli rohanó életünket.

Míg az ember külső szemlélőként nézi ezt az izgő-mozgó-nyüzsgő hangyabolyt, a vére felpezsdül. Minden porcikájában képes élvezni a mozgást, mindenhonnan lendületet kap, ugyanakkor a város egy-egy pontján mégis képes élvezni a nyugalmat, az eldugottságot, a természet egy kicsi darabját.
Van, aki ide született. Van, aki a továbbtanulás miatt vált a részévé, ide sodorta az élet. És van, aki ezt az életet választotta. Aztán ha betagozódunk és részeseivé válunk ennek az ember-autó-tömeg-kommunikáció áradatnak…. Felkelünk, munkába megyünk, autóba ülünk, elvisszük a gyerekeket óvodába, iskolába, levisszük a kutyát sétálni, autóba ülünk, bevásárolunk, autóba ülünk, bevásárló központokat látogatunk, tömegközlekedünk, orvosi rendelőben várakozunk, csekket fizetünk be, moziba megyünk, kávézunk, autóba ülünk, a gyereknek tervezünk hétvégi szabadidős programot a Margit szigeten, a Ligetben, vagy a Római parton… És egy idő után feltesszük magunknak a kérdést, miért? Meddig pulzál az ember a várossal? Meddig érzi és élvezi a zizegést?
A város kinálta lehetőségek elvarázsolhatják az embert, miközben az itt élő társadalom komoly elvárásokat támaszt a tagjaival szemben. Lehetséges, hogy egy idő után már nem is a saját boldogságunk érdekében cselekszünk, hanem sokszor már csak a megfelelési kényszer hajt bennünket? Hogy nekünk is legyen legalább olyan jó autónk, mint a szomszédnak, vagy a kollégánknak. Hogy nekünk is legyen legalább akkora lakásunk, mint a barátainknak. Hogy mi is évente elmenjünk nyaralni a télből és a nyárból, síelni, Balaton kerülő bicikli túrára, borvacsorákra, elit szórakozóhelyekre. Megéri-e elviselni a főnök rossz napját, hogy a havi fizetésünk jelentős részét elköltsük benzinre, tömegközlekedésre vagy fitnesz bérletre? Hogy a folyamatos túlórákon túl napunk hány százalékát töltjük a dugóban ülve, várva, hogy a munkahelyünkre vagy haza jussunk?
Mikor már jó ideje tekerjük a mókuskerekünket, talán feltesszük magunknak a kérdést, hogy jó-e ez nekünk? És elkezdünk vágyódni. Egy nyugodtabb, lassabb, természeti szépségekkel, kedves szomszédokkal teli helyre, ahol a fű zöld, a virágok szinesek, nincs idegeskedés és a kis távolságok miatt még az autónk is kevesebbet fogyaszt.
Hova bújjunk el a hétköznapok néha már már nyomasztó megszokottsága elől? Hol találhatjuk meg az áhitott békét és feltétlen nyugalmat? A 2008-ban kezdődő és azóta is gyűrűző válság meghozta az emberek kedvét, vagy talán inkább rákényszeritette őket, hogy ne csak a külföldi nyaraló-paradicsomok iránt érdeklődjenek, hanem nyissák ki a szemüket és próbáljanak meg felüdülést találni kis hazánk szűk határain belül. És meglepő módon ez nem is olyan nehéz. És a végén lehet, hogy valaki „szerelmet” talál magának. Nekem ez a Balaton-felvidék. Itt élek már öt éve és mégis minden nap új tapasztalatokkal lep meg. Legyél te is a partnerem és járd velem végig ezt a természeti adottságokban gazdag tájat, és ha kedved van, kapd fel a hátizsákot, biciklit, barátokat, családot és tapasztald meg személyesen!

Folytatása következik!

Szöveg és fotó: Bősze Nóra