Gyerekkorom óta szinte minden évben jártam Erdélyben, Romániában. Mégis, amikor felmerült, hogy Máramarosba utazzunk, olyan érzés fogott el, mintha valamilyen egzotikus tengeri sziget neve hangzott volna el.

Nem tudtam elképzelni, hogy jó lesz nekünk ott, valahol az ukrán–román határ közelében… Máramarossziget az útikönyvben is az utolsó oldalon szerepelt, a térképek szélén, távol a forgalmas és ismerős erdélyi útvonalaktól. Amikor először jöttek szembe az ütött-kopott lovas kocsik a kátyús betonúton vagy a derékig fehérre meszelt fákkal szegélyezett utcákon, tényleg nem gondoltam, hogy ez lesz az egyik legszebb, leginkább gyerekbarát, legnyugodtabb utazásunk.

A nyitány: Szatmárnémeti
Debrecent, majd Mátészalkát elhagyva a határ túloldalán nagyon hamar Szatmárnémeti központjába érünk. Az emberek ruhája, az autópark, a táblák jelzik, hogy ez már egy másik ország – az épületek viszont nagyon is ismerősek, lehetnének az előbbi két városban is. A főtéren kászálódunk ki a kocsiból: szabályos kis mezővárosi tér sok-sok virággal, egy kis klasszicizmussal, polgári barokkal, monarchiás szecesszióval. Az egykori városházát a kor sztárépítésze, Lechner Ödön tervezte, később hotelként üzemelt, melynek nevét Pannóniáról stílszerűen Daciára változtatták aváros Romániához való csatolása után.
A tűzoltótorony tövében kávézgatunk, tervezgetjük az utat, nézegetjük a térképen barnálló hegyeket, amik éppen csak felderengtek még ennek a lapos alföldi tájnak a szélén. A pincér érti magyarul is a rendelést, mint ahogy legtöbben a városban, és senki se nagyon mérges, hogy a gyerekek azonnal kiöntenek egy pohár szódát az asztalra.
Mielőtt visszazsúfolódnánk a kocsiba, muszáj egy rövid sétát tenni Szatmárnémeti futurisztikus szocialista városközpontjában is. Az összkép valóban döbbenetes, pedig állítólag a tervezők a környék méltán híres népi fafaragó-művészetének motívumait kívánták megidézni a – megvalósulásában inkább a 80-as évek utópisztikus filmjeinek díszleteire emlékeztető – betonépületekben. Itt nem sokan sétálgatnak az utcákon, a helyiek is sietősen haladnak el Erdély legmagasabb és legbizarrabb toronyházának tövében.

Nézd meg a csodálatos fotókat galériánkban! Klikk a képre!

Túl a hágón
A távolban kéklő hegyek mind közelebb jönnek, dimbes-dombossá válik a táj. Petőfi tisztelettel vegyes távolságtartással énekelte meg ezeket a zord csúcsokat, mikor mézesheteit a közeli Koltón töltötte. Mi nekivágunk a gyomor- és autópróbáló Gutin-hágónak, ami olyan meredek, hogy havasabb teleken olykor hetekig nem is járható. Ez már valóban egy egész más világ, pedig alig hagytuk a hátunk mögött a terpeszkedő alföldi tájat. Alevegő is csípősebb, összébb szorul az út, óriási kaszálók, rejtelmes erdők tárulnak elénk.
Az útikönyvből az első hallásra nem éppen dallamos nevű Aknasugatagot néztük ki, túl a hágón. Az egykoron sóbányáiról híres község a környékbeli falusiak legkedveltebb gyógyfürdőhelye, ahol a panziókból kiszűrődik a mulatós zene. Mi inkább patakcsobogást képzeltünk el az ablakunk alá, így kicsit csalódottan döcögünk tovább hegyen-völgyön át. Egy reklámtáblát követve kanyarodunk le a főútról az egyik szűk völgyben meghúzódó falucskába, Brébbe – ahol aztán hamar el is dől, néhány napra nincs miért újra kocsiba szállni: megérkeztünk.

Kiscsibe, patak, jó levegő
Where are you from? – tettük fel az udvarias kérdést annak ahölgynek, akivel másnap találkoztunk az egyik több évszázados fatemplom kertjében. Cambridge – hangzott a meglepő válasz. Szálláshelyünkön egy holland családdal és egy olasz motoros sráccal vacsoráztunk együtt, helyükre később németek, franciák érkeztek, amikor indultunk haza. Legtöbbjüket nem az olcsóság vezette ide, hanem az, amit Európában már alig-alig lelhetnek fel máshol: az élő népi kultúra és a természet harmóniája.
Brébben – és a környék legtöbb falujában – szinte csak fából épült házak vannak, csodásan faragott kapukkal. Az utcák kövesek, sárosak, leginkább gyalog jár itt az ember, csak a főúton van beton. A helyiek valóban fonott háti kosarakba pakolnak, és valóban fejkendőt, hagyományos bocskort hordanak, nem csak a turistáknak öltöznek be. A kertekben kapirgál a baromfi, ateheneket, juhokat nyaranta a magasabb hegyi legelőkre viszik, agazdák pedig kaszával-sarlóval napkeltétől vágják az illatos füvet, hogy aztán néhány napos szárítás után festői boglyákba hordják. Vasárnap mindenki a misztikus, ősi, karcsú tornyú fatemplomok egyikébe megy misére, délután pedig kiül a falu akapu előtti kispadra beszélgetni.
Persze mindez azért ilyen, mert Máramaros zord természeti adottságú, mindig is rettentő szegény, örökösen országok perifériájára kerülő vidékére a modern világ vívmányai csak az elmúlt években kezdtek el betörni. Mi mégsem az elmaradottság emlékét visszük haza – hisz mi szerezhet nagyobb élményt egy városi kisgyereknek (és felnőttnek), mint a kiscsibéit terelgető tyúkanyó, az ezerféle virágú rét, a hegyi patak, amin hidat kell verni faágakból-kövekből, az egyszerű, ízletes ételek, a tiszta levegő?
A nem nomád turista a falvakban színvonalas szolgáltatást találhat: igényes, összkomfortos szállást, kölcsönözhető bicikliket, többnyelvű információs táblákat. Az elmúlt évtizedben világlátott, rendszerint vendégmunkásként tőkét szerzett emberek kezdték itt kiépíteni az idegenforgalmat. Nagyon sajátosan torlódik tehát többféle kor: a középkor misztikus szellemét idéző, ősi fatemplomok, a tradicionális hegyvidéki népi kultúra és a felívelő, 21. századi romániai kapitalizmus. Törékeny, talán múlékony egyensúly ez, hisz a gazdagabbak (akik gazdagságukat leginkább épp a turizmusnak köszönhetik) már teraszos, csicsás, emeletes betonházakat húznak fel a régi faházak helyett, és nagyon valószínű, hogy gyerekeiknek sem a szénakaszálás mikéntjét tanítgatják.

Városok a végeken
Nagyjából a hágón vagyunk, innen délnyugatra Nagybányára visz az út le, észak felé pedig Máramarosszigetre jut az utazó. Két, egykor szebb időket is megélt város ez, sokféle kultúra metszéspontjában – sokféle kultúra itt hagyott emlékeivel –, s keresgéli a saját szerepét a szocializmus bénító évtizedei után.
Nagybánya, mely egykor annyi erdélyi városhoz hasonlóan virágzó szász bányaváros volt, magára találni látszik. A főtér épületeit az elmúlt években tatarozták, és abányászat hanyatlásával mintha a friss levegő is visszatért volna a városba. Azegzugos utcákat dallamos zeneszó járta át: amikor ott jártunk, épp egy nagyszabású keresztény ifjúsági találkozót rendeztek a városban. Szabadtéri mise volt az egykori Klastrom-réten is, ahol valamikor a híres nagybányai festőiskola tagjai festegettek szabadban felállított vásznaikra. Aki nem akar a hegyek közé utazni, itt is kaphat egy kis ízelítőt a környékbeli népi kultúrából arét felső sarkában felépített kis szabadtéri néprajzi múzeumban. A gyerekeknek még egy egész jó játszóteret is találunk, igaz, abelvárosban is boldogan eljátszogattak a földön a faágakkal, amíg mi búsongással vegyes büszkeséggel próbáltuk elképzelni aközépkori Szent István-torony lábánál az egykor itt álló 15.századi gótikus katedrálist.
Nem idegen a melankólia Máramarosszigettől sem. A második világháború előtt itt a város lakosságának szinte a felét kitevő, erős zsidó közösség élt, melynek nyomát ma már csak a temető, a holokauszt-emlékmű és egy kis zsinagóga őrzi. Ugyancsak nem éppen vidám, de rendkívül informatív az egykori hírhedt börtönben berendezett kiállítás, mely a romániai kommunizmus embertelenségeivel segít szembenézni. Én inkább kinn maradok a gyerekekkel, sétálunk a hosszúkás, szinte a végtelenbe elnyúló, pontosan nyugat-keleti tájolású főtéren, ahol a késő délutáni fényben az árnyékok is hosszúra nyúlnak. A tér felső végén neogótikus, mégis református templom áll, előtte két 48-as honvédtiszt emléke: az egyikük valószínűleg zsidó volt, a másik meg talán eredetileg német nevét magyarosította…
A város hajdan fontos kereskedelmi központ volt. Évszázadokig innen úsztatták le a Tiszán a hegyvidék kincseit, a sót és a fát atávoli alföldi tájakra. Szárazföldön nehezebb kijutni: körben végig hegyek szegélyezik a láthatárt. A Tisza aztán a szocializmusban szigorúan őrzött választóvonal lett. A szovjet–román határ elvágta Máramarost korábbi útjaitól, feldarabolta a környék folyóvölgyben kiépített, ezen a szakaszon a folyón többször is át- meg visszalépő korábbi vasútvonalát. A város így valóban sziget lett, elzárt, szinte elfeledett vidék, valahol 
a végeken.
Reggel szívélyesen búcsúzunk házigazdáinktól, a házunk kertjében lakó félénk őzikétől, a kedves kis kutyától. Hosszasan ebédelgetünk még egy vadvirágos réten, és így is kényelmesen megérkezünk estére a nyüzsgő és zajos nagyvárosba, haza.

Szálláshelyek:
Magánházaknál: www.ruraltourism.ro
Turistaprogramok, események és szálláshelyek: www.vaduizei.ovr.ro
Itt még kis népzenével kísért filmet is láthatunk 
a szálláshelyről:

Étel-ital:
A legtöbb helyen benne van az árban a reggeli és 
a vacsora – az ebédnek nem fog hely maradni
a gyomrunkban!
Amit mindenképp meg kell kóstolni: töltött káposzta, házi sajtok, szilvapálinka.

A legszebb UNESCO-védelem alatt álló fatemplomok:
Dióshalom (Surdesti), Desze (Desesti), Budfalva (Budesti), Barcánfalva (Bârsana), Jód (Ieud)

Népi fesztiválok Máramarosban:
Hotinka (Hoteni): falusi majális és felvonulás május első vasárnapján
Farkasrév (Vadu Izei): népművészeti „lakodalmi” fesztivál júniusban
Budfalva (Budesti): néptánc és zene júniusban
Máramarossziget: téli népszokások fesztiválja december 26-27-én

A 3 legszebb városi látnivaló:
Nagybányai Képzőművészeti Múzeum
Iványi-Grünwald Béla plein air oltárképe a nagybányai evangélikus templomban
Szabadtéri falumúzeum a Klastrom-réten

Fanatikusoknak:
Felsővisó (Viseu de Sus) keskeny nyomtávú hegyi vasút – indulás reggel 7 körül!

Szerző: Viczián Zsófia, Fotó: Photolibrary.com, Safa
Ez a cikk először az Éva magazin 2010. márciusi számában jelent meg A végek dicsérete: utazás a rejtélyes Máramarosban címmel. Minden jog fenntartva.