Márpedig ez az emlékezetes előadások ismérve: Vidovszky György rendezése egy sikerfilm forgatókönyvét használja fel, és ötvözi a magyar közoktatás sorsáról szerzett keserű és végérvényesnek tűnő tapasztalatokkal.

Félelmek és elvárások

Egy sokak által szeretett kultuszfilmből készült feldolgozás esetében igencsak nehéz maradandó élménnyel és újszerű átértelmezéssel előállni, még ha elég egyértelmű, mire futhat ki a lassú kínhalálra – értsd bezárásra – ítélt Átrium előadása. Komoly aggodalom foghatja el ilyenkor a nézőt, s ez tovább mélyülhet, ha a film főszereplőjének alakítása úgy beégett a kollektív emlékezetbe, hogy első blikkre pótolhatatlannak tűnik. Ugyanakkor a néző annak is örül, amikor számára ismerős történetekkel dobják meg, és gyakran nagyra értékeli, ha a rendezők egy jól ismert sztori köré új, aktuális jelenéshálót szőnek. Ezt tette Vidovszky György az Átriumban, sikerrel.

Az utóbbi években a Holt Költők Társasága tálcán kínálta magát, sok elkeseredett tanár és diák ezen a filmen keresztül próbálta kifejezni, amit érez („Ó kapitány, kapitányom!”). Azok kedvéért, akik esetleg mégsem látták: egy 1989-ben készült amerikai moziról van szó, melyben új pedagógus (Robin Williams) érkezik a begyepesedett elit-fiúiskolába, aki mást és máshogyan tanít, mint ahogy a diákok és feletteseik (igen, ez esetben helytálló a szó) megszokhatták. Újszerű, izgalmas módszereivel felkelti az érdeklődést a versek, az irodalom és úgy általában az élet szépségei iránt, bukása azonban törvényszerű. Törvényszerű, de nem felesleges: – spoiler! – a diákok a zárlatban egyenként állnak fel az iskolapadra, hogy heroikus zenére, méltón búcsúztassák el tanárukat, aki meghatottan köszöni meg munkája eredményét.

Keating tanár úr persze absztrakció, az Örök Humanistát képviseli, aki okos szelídséggel, de kitartóan áll szemben az elnyomás mindenféle formájával. Robin Williams kópés mosolya és barátságos, tanítványait távolságtartó szeretettel terelgető stílusa szinte eggyé forrt a figurával, az Átrium előadásának egyik legnagyobb tétje az volt, mennyire tudja ezt az alakítást helyettesíteni. Jó hír, hogy meg sem próbálja.

Szuper gegek, remek színészek

A díszlet egy jókora fémépítmény szabályos geometrikus formákkal, ekörül donganak-mozognak-élnek a szereplők. Az előadás első felvonása nagyjából hű a film történetéhez: Keating tanár úr (Bányai Kelemen Barna) kockás inge, illetve a színészek kockás alsói sodorják közelebb a jól ismert – általam vagy negyvenszer látott – cselekményt aktuál-Magyarországhoz. Bányai nem is próbálja utánozni Williams karizmáját, az ő karaktere másra kihegyezett: izgatott, kicsit hebrencs mozdulataival, hadarós magyarázataival egy lelkes, ám jóval átlagosabb tanártípust testesít meg, olyat, amilyennel – jó esetben – ma is találkozhatunk egy magyarországi tanáriban – vagy egy tüntetésen.

A radikális váltás a második felvonástól kezdődik: az igazgató alakjába (Végh Péter) sűrített konzervatív vezetés és Keating összecsapása hosszú elvi vitát eredményez – a filmben nincs ilyen jelenet –, melynek tétje meglehetősen közel áll a mához, az itt és mosthoz. Hogyan és mit tanítsunk? Mit kezdjünk a hagyományokkal és az innovációval? Mekkora jelentősége van a rendnek, a fegyelemnek, a társadalomba való besimításnak és az önállóságnak? Hol a diákok és hol a tanár szabadsága? Hogyan kell ezt az egész nevelésdolgot jól, hatékonyan és emberségesen csinálni? (Válasz persze nincs, illetve csak az előadás legvégén, de akkor olyan, hogy a fal adja a másikat. Kicsit előreszaladtam.)

Az előadás tele van szuper gegekkel, sok vizuális ötlettel (talán a szegényes díszletet is pótlandó): a focimeccs helyett zsebkendőt fújkálnak a levegőbe, J. Evans Pritchard professzor nevetséges költészet-koordinátáit fénnyel festik meg, Keating biciklizve tanít, és így tovább. Nagyon szép a kedvenc tanuló halálának jelenete, a felakasztott angyalszárny jelentésbeli összefésülése a szabadság halálával és a shakespeare-i Puckkal, amit a fiú első szerepként és egyben hattyúdalként játszik: és általában jó a hat fiatal színész is, akiknek alakjába sűrítik az egész osztályt.

Az a bizonyos fal adja...

Keating már a filmben sem az a tüntető, öklét rázó, lázongó típus – humanistaként nem is igazán lehet ilyen, szóval ha kirúgják, összecsomagol és távozik. Az előadás vége azonban olyan folytatással ruházza fel a híres utolsó jelenetet, ami gyakorlatilag letaglózza a feltételezhetően szintén humanista nézőközönség tagjait. Nem írom ide, miről van szó, még spoilermegjelöléssel sem, tessék megnézni színházban. Ebben a brutális végkifejletben kapcsolódik össze az amerikai elitsuli és a magyar közoktatás, az ötvenes évek „szűk levegője” és a kétezres évek utáni, sajnos megvalósulni látszó jövő, sőt talán az egész világ szomorú és kikerülhetetlen törvényszerűsége. Bármifajta remény nélkül. Fejlógatva távozunk a színházból, és a sok tüntetésre, sztrájkra, eltűnt tiltakozásra gondolunk, amiről a vezetés pontosan tudta, hogy így lesz, hogy kifullad úgyis-úgyis.

Utóhang: két nyugdíjas kollégámmal találkoztam a darab előtt az előtérben. A végén nem futottunk össze, pedig kíváncsi lettem volna, örülnek-e neki, hogy ők ebben már nem vesznek részt, vagy a tehetetlen düh az erősebb.

A produkciót a Kultúrbrigád hozta létre az Átriumban, a KULT2-vel együttműködésben.

Galériánkban további programokat ajánlunk, amíg el nem jön a hajszobrász, a tavasz!