Emeld tekinteted a csillogó kirakatok fölé! És persze felejtsd el agondolát. Vagy ha mégsem, maradj rajta állva.

Galéria

Raffa hívott. Újra és újra. Kitartóan. Végül elfogadtam a meghívását, így viszontláttam őt is meg Velencét is – tizenvalahány év után. Egy májusi reggelen randiztunk a világ egyik legszebb városában. Ő vonattal érkezett, én busszal a reptérről. És hogy már a találkozásunk se legyen szokványos, a térképre bökve egy teret adtam meg: San Marcuola. Ott látjuk viszont egymást.

Menni az orrunk után
Míg cipeltem a motyóm, szemem próbált betelni a velencei házak rég nem látott látványával. Utam elvezetett a vasútállomás előtt (ahol Raffát várhattam volna) és későbbi szállásunk mellett (ahova vissza kellett mennünk, lerakni a csomagokat). Magyarul: egy csomót tök fölöslegesen gyalogoltam. Vagy mégsem? Végül is Velencében nem lehet fölöslegesen mászkálni: itt épp az a lényeg, hogy sétálj és bámulj. Így tudod igazán felfedezni a várost.
San Marcuola terén beálltam egy velencei palota velencei módra omladozó erkélye alá, és onnan néztem a csatorna forgalmát. Már nemcsak a szemem, de az orrom és a fülem is szívta magába az élményeket: előbbi a kissé sós kanálisszaggal, utóbbi a motorcsónakok bőgő zajával kezdett megtelni. Hatalmába kerített a lelkesítő érzés: újra itt vagyok!

Ha teheted, menj Velencébe olyankor, amikor másnak nem jut eszébe. Nekem szerencsém volt: egyetemista koromban márciusban jártam itt pár napra. Akkor szörnyen csalódott voltam, hiszen a végeláthatatlan, szomorú esőzések még a helyieket is elriasztották, hogy kimozduljanak a történelmi falak közül. Ám a borús égtől, szürke esőtől sejtelmes félhomályba burkolózó, kihalt város képe belém égett, azóta sem felejtem el.
Mint ahogy azt sem, ahogy hajnalban, amikor még minden zarándok az igazak álmát alussza, az itteniek feltöltik a boltok raktárait. Lesd meg egyszer a hajnali Velencét! ACanal Grandén – hogyan máshogy? – motorcsónakokon hozzák az árukészletet. Hatalmas anyüzsi, akiabálás, a motorpöfögés, a csónakokon gyümölcsök, zöldségek – miközben a város többi részén még álmos csend honol. Nyitás előtt mindenhova el kell jutnia amegrendelésnek, kanálisokon, lépcsős kis hidakon, szűk utcácskákon keresztül. Velencében ez a legérdekesebb kontraszt: ahogy a múlt a ma kereteit adja.

Emelt fővel járni
Rózsa, puszi, nagy ölelés. A velencei egyetemen dolgozó, nap mint nap ingázó matematikaprofesszor megérkezett. Szállodába vissza, csomagok le, irány a város. De merre? Nem akartunk toronyiránt menni (ami itt leginkább a Piazza San Marcón álló, 100 méter magas Campanilét jelentené). Rengeteg beszélgetnivalónk akadt, így az orrunk után indultunk el.
Kiindulópontunk a ghetto volt: szerettem volna újra látni a főterét. A világ minden gettója avelencei ghetto negyedről kapta a nevét, az viszont egy öntödéről, mely ebben a városrészben állt. Úgy elmerültünk a beszélgetésben, hogy már azt sem tudtuk, merre járunk.

Ez az a város, ahol bátran elindulhatsz kedvedre, a tenger előbb-utóbb úgyis utadat állja. A minél részletesebb térkép – vagy egy Velencét jól ismerő barát – épp azért kell, hogy visszatalálj a kályhához. Ami lehet a Ponte di Rialto, a Piazza San Marco vagy a szállásod.
Ha elvesznél a középkori labirintusban, gondolj arra, hogy láthatod a város rejtett arcát: bájos szögleteket, kopott festékű, patinás házakat, nyálkás vizű kis csatornák partján sorakozó szemeteszsákokat, omladozó falakat. Te talán rájössz, hogy Velencében miért olyan elbűvölő még a pusztulás is.
És ami fontos: emelt fővel járj! Ne hagyd, hogy elcsábítsanak a fényűző kirakatok. Ékszerek, farsangi maskarák, csokoládék és ruhaköltemények: aki a kirakatok kínálatánál leragad, csak Velence kommerciális, mai arcát látja.

A művészeteknek hódolni
Este Vivaldi-koncertre mentünk. A 10 pontos listámon ez volt az egyik kívánság. Velencének több híres szülöttje is van, köztük Vivaldi, Goldoni, Casanova. A zenekar – Virtuosi di Venezia– szórólapjáról kiderült, szándékosan választották az Ateneo di San Bassót afellépéshez: aterem méretei pontosan megegyeznek azéval, amelyben annak idején Vivaldi játszott. Egy dolgot azonban elfelejtettek feltüntetni: hogy ki is az a valóban virtuóz – és nem kevésbé magabiztos – szólista, aki egyszemélyes show-műsort csinált A négy évszakból.

Ha stílusos akarsz lenni, megnézhetsz egy Goldoni-darabot a hét színház egyikében. (Soknak tűnik? Az 1700-as években több mint 20 színház boldogította a lagúnák városának lakóit.) Goldoni szülőházát, a Casa Goldonit akkor érdemes meglátogatnod, ha kíváncsi vagy, milyen belülről egy velencei ház. A Palazzo Dogéban láthatod azt a cellát, ahonnan az életművész Casanova 29 éves korában megszökött. Számtalan múzeum és képtár is gazdagítja Velence művészeti kincseit.

Gondolával kompolni
Másnap reggel átböngésztük azt a kétoldalas ajánlást, amit Raffa kollégái – bennszülött velenceiek, köztük nemesi családok sarja – állítottak össze arról, hogy mit érdemes megnéznünk. A legérdekesebb javaslatot – gondolázzunk velencei módra – nem lehetett kihagyni. Rögvest el is indultunk a Campo Santa Sofia felé, hogy átkompoljunk atúlpartra.

Egy 40 perces giccsgondolázás 80–100 euró körül van (attól függően, hogy nappali vagy éjszakai romantikázást választasz), és olyan lehet, mint egy álomutazás: ahogy átcsorogsz a következő híd alatt vagy besiklasz a következő sarkon, beúszik eléd egy kosztümös film újabb jelenete.
A velenceiek azonban soha nem járnak gondolán, legfeljebb akkor, amikor megházasodnak. (Régebben még a haláluk után is: a holttesteket sokáig így szállították San Michelére, atemetőszigetre.) Csak kompként használják a gondolát a Canal Grande olyan pontjain, ahol nincsenek hidak. Hagyd ki tehát az évi 50 ezer eurót adómentesen kereső, jóképű gondoliere szolgáltatásait, és szállj gondolára mindössze fél euróért az itteniekkel – állva!

Keresztben átszelni a csatorna hajóktól hullámzó vizét, összezsúfolódva a sűrűn egymás mellett álló „igazi” velenceiekkel, olyan autentikus és egyben olyan rövid élmény, hogy legszívesebben azonnal befizettem volna a visszaútra. El is határoztam, hogy ezentúl sosem fogom kihagyni.

Élvezni a harangzúgást
A Rialto melletti piacnál kötöttünk ki. Megpróbáltuk azonosítani Velence egyik legrégibb, a Canal Grande mentén fekvő palotáját, a Ca’ da Mostót. Ez is a 10 kívánság egyike volt: még az itthoni albumokban szúrtam ki ezt a nemes egyszerűségével magas életkoráról árulkodó épületet. Most végre szétfényképezhettem magam: a gyönyörű, kopott vörös falú, szamárhátíves ablakokkal tűzdelt palota hívogatott: gyere be, vár a táncterem, szól a zene!
Az már csak itthon derült ki, hogy a hőn keresett Ca’ da Mosto helyett a mellette álló sarokházat fényképezgettem. A legősibb palotán ugyanis még szamárhátívek sincsenek: viszont tetőtől talpig fel van állványozva, mert olyan az állapota, hogy könnyen átadhatja magát az enyészetnek.
És ha már a Rialtónál jártunk, átsétáltunk rajta; és ha már Velencében voltunk, a Piazza San Marcót is célba vettük. Kívánságlistámon a Campanile is szerepelt: szerettem volna újra körbenézni a tetejéről. Ott álltunk a fenséges, megunhatatlan Piazza San Marcón, ahosszú, kígyózó sorban. (Szerettem volna fellépcsőzni, mert minden városban megmászom atornyokat, lehetőleg gyalog – hogy lássam a szerkezetüket, és közben csodálattal gondoljak azokra a régen élt emberekre, akik az adott kor technikájával megépítették őket. De itt csak lift volt.)
Végre felértünk a csúcsra. Élveztük a látványt: megbámultuk felülről a teret, a tengert, avelencei háztetőket. És ekkor csoda történt. Váratlanul megmoccantak, majd rázendítettek fejünk felett a Campanile kövér harangjai.

Idézet a magyar légitársaság honlapjáról: „Egy gyakorlati jó tanács: igyekezzünk olyankor felmenni, amikor nem harangoznak, az öt harang ugyanis közvetlenül a fülünk mellett fog megszólalni. Megrázó élmény...” Épp ellenkezőleg! Szerintem ez így lenne helyes: „Egy gyakorlati jó tanács: igyekezzünk olyankor felmenni, amikor harangoznak, azaz vasárnap délben már legyünk fent a Campanilén! Az öt harang közvetlenül a fülünk mellett fog megszólalni. Felemelő élmény...”
Feltettem neked a harangszót a YouTube-ra. Ha beírod a keresőbe: „Harangzúgás a Campanile tetején”, meghallgathatod az öt eltérő hangmagasságú bronzharang hátborzongató, felejthetetlen összhangzását. Figyeld, ahogy belép a legmélyebb hang! Ha ügyes vagy, ez akoncert is benne van a 8 eurós belépti díjban.

Sétavaporettózni
Délután is a hang után mentünk: a zene a La Fenice színház elé csábított minket, ahol aművészek az állami támogatás megvonása ellen sztrájkoltak. Hogyan? Koncerteket tartottak a téren, nyilvános próbákat a színházban. Munkabeszüntetés helyett ingyenes produkciókkal próbálták maguk mellé és a kultúra pártjára állítani a járókelőket.
Még jó lenne mesélni az újabb, esti koncertről, ahol a kedvencem, Pachelbel Canonja is felcsendült; az 1633-as keltezésű táblácskáról egy templom falán, amely a piacozást, aszerencsejátékokat és a káromkodást tiltja; a Campo Santa Margheritáról, ahol jó kiülős helyek vannak, és a két platánfától furcsa mód otthon érezheted magad; no és a bizánci hangulatú Basilica di San Marcóról, amely – Szerb Antal szavával – „ősi, barbáran arany, primitív, Európa-előtti, minden európai dolognál öregebb”.
Amit viszont nem hagyhatok ki: a sétavaporettózás. A velencei tanári kar ajánlása alapján, a helyiek által használt 1-es számú járattal végighajóztunk a Canal Grandén. Keresztül az egész városon, át a Ponte di Rialto alatt, el a Piazza San Marco mellett, a lagúnát átszelve egészen Lido szigetéig. Ott elsétáltunk a túlpartra, bedugtuk ujjunkat a még hűvös tengerbe, aztán hajókázás vissza. Igazi láblógatós városnézés volt, 6 és fél euróért. Az orrban ültem. Egy pulóver boldogságot nyújtott nekem az ellenszélben. És belém hasított az érzés: itt szeretnék élni.

szöveg: Majsa Krisztina, fotó: Europress, Majsa Krisztina
Ez a cikk a 2011. évi májusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.