Legjobb, ha azonnal a főtéren kezdünk, méghozzá a könyvesboltként és kávézóként egyaránt működő Szabó Magda cukrászda teraszán – persze csak akkor, ha még szép az idő, mint amikor mi ott jártunk, de Debrecenről nem kell lemondanunk novemberben sem. (Odabent kis emléksarokban az írónő személyes tárgyai, a polcokon lokálpatrióta kiadványok.) Míg az asztalokra írt idézetek fölött gőzölög az italunk, illatozik sokféle, nem mindennapi süteményünk, vessünk ráérős pillantást a városra: megérkeztünk. Méghozzá nem is akárhová – ez Magyarország második legnagyobb települése, sőt, nyugodtan mondhatjuk, a keleti országrész fővárosa.
De miért pont ide épült fel? – merül fel majd minden látogatóban a kérdés. Debrecenben első látásra valójában semmi nincs, ami egy városban lenni szokott: se hegy, se folyó, se vár. De még egy dombocska, egy patak, egy romocska sem. Ami viszont szemlátomást van: hely. Sok hely. Ez nem a sikátorok világa, itt a legtöbb utca tágas és széles.
Miért pont itt akkor? Mert Debrecen évszázadok óta az utak keresztező pontjában áll, fontos kereskedelmi útvonalon; határán a szikes, legelős pusztának és a gyümölcstermő, ligetes-fás homokdomboknak. Egy óriási piactér köré épült város ez, ahol az évi négy-öt országos vásárra messzi távolból is idesereglettek az emberek. Pulykakakast (is) venni.
És ahol vásár van, ott rendnek is kell lenni – Debrecennek az említett tágasságán túl ez, a REND a másik kulcsszava. Tisztaság, fegyelmezettség, józanság vesz körül, az emberek kedvesek, kevesebb az arcokon az űzöttség, az utcán a szemét és a falakon a graffiti.

Utak, terek, korok
A belvárosi merengésből csörömpölés zökkent ki: egy igazi veterán Bengáli érkezik a térre. No nem egy tigris – ez egy villamostípus neve, még a hatvanas évekből, ami szinte már csak itt látható működő szerelvényként az egyébként imponálóan modern és kényelmes városi tömegközlekedés megbecsült öregjeként.
A gyerekek türelme fogytán – irány a Nagyerdő! Közben azért érdemes egy pillantást vetni két kisebb térre. Az egyik az országos hírű Kölcsey Központ és környéke, mely Debrecen dinamikus 21. századi arculatát mutatja. Amíg a gyerekek a dizájnos hídon szaladgálnak oda-vissza, vagy kőkockáról kőkockára próbálnak lépegetni, mi a MODEM programját böngésszük. Ha az október 29-ig tartó őszi fesztiválba nem tudunk is belekóstolni, év végéig még mindenképp vissza kell jönnünk megnézni a Messiások című kiállítást.
A grandiózus, de minimalista környezet után a közeli Déri Múzeum előtti kisebb tér visszavezet minket a múlt századba, a nagytemplomos, nagyállomásos, nagyerdős debreceni hangulatba. Az izmos férfialakokat és széles csípőjű nőket ábrázoló szobrok szegélyezte, kényelmesen szétterülő szökőkút környezete korántsem unalmas. A sima márványfelületeken gördeszkákkal figuráznak a srácok, egy-egy fejen pörgés is becsúszik, odébb párocskák bújnak össze a padokon, gimnazisták bandáznak a dús lombú fák alatt.

Nagyerdő
Mi annak is örültünk, hogy a gyerekek végül nem estek bele a szökőkút vizébe, hisz pár perc múlva már sokkal jobb fürdőhelyre érünk: a nagyerdei Aquaticumba. A nem éppen olcsó belépő megéri az árát: áttekinthetetlenül sokféle csúszda, medence, pezsgőfürdő vár odabenn a trópusi növényekkel teli, hatalmas üvegbura alatt. A „vízi játszótéren” (ahogy agyerekek elnevezték) lehet nagyokat fröcskölni a vízsugárral, mellette kis csónakokat is hajthatnak a kicsik. Szerencsére nem csak mi figyelünk rájuk – amint valaki elbotlik acombig érő vízben, a személyzetből többen is ugranak felsegíteni.
A Nagyerdőben másnapra is akad program bőségesen. Az is elég, ha csak sétálgatunk ahangulatos erdei ösvényeken, vagy betérünk valamelyik vendéglőbe. Nem okoz csalódást az Állatkert sem, van itt a zsiráftól kezdve a pelikánig mindenféle szép lény. Csak egyre kell vigyáznunk: belépőjegyünk a Vidámparkba is érvényes – minden eddigi, Debrecenben szerzett nyugalmunkat és józanságunkat össze kell majd szednünk, hogy lebeszéljük agyerekeket arról, hogy felüljenek az összes retrós hangulatú játékra…

Évamagzin, 2009. november, Szöveg: Vizián Zsófia Fotó: Europress, illusztráció: László Zsuzsi