Ez a cikk először a Famiily.hu-n jelent meg.

Mi nők szeretünk ábrándozni arról, milyen is lesz az első terhességünk, és vajon milyen is lesz az a bizonyos első szülés. Pozitív teszt, ultrahang, szívhang, kis rosszullét, csodás II. trimeszter és „nemlátomalábfejem” III. trimeszter. Majd a kiírt napon találkozunk a kisbabánkkal, kisbabáinkkal. Sajnos, ez nagyon ritkán van így! (Hozzáteszem, egy kedves barátnőmnek ilyen volt a babaváró kalandja, szóval létezik ilyen, de nem ez az elterjedtebb.)

Szülésznőként sejtettem, hogy nem egy rózsaszín köd lesz végig az egész 9 hónap. Az elején minden a tankönyv szerint haladt, ahogy az előbb is írtam: pozitív teszt, ultra-hang, szívhang, rosszullét a 12. hétig (egy nappal sem tovább).

Akkor mi nem volt rendben?

A 13. héten két csepp vér miatt aggódhattunk, de szerencsére csak a méhlepény széle rálógott a belső méhszájra. A jelenség neve placenta marginalis, ami ebben a terhességi korban gyakori, ultrahanggal kell követni. Általában később „felhúzódik” a méhlepény és nem okoz több panaszt. Nálunk is így lett.

A 21. héten kinyílt a belső méhszáj, ami szintén nem annyira nagy gond, mintha a külső nyílt volna ki, de mivel görcsölgettem, ágynyugalomra ítéltek pár hétre. Borzasztó unalmas pár hét volt. Végül a 31. hétre visszazáródott és mehettem a dolgomra.

A 25. héten gestatios diabetest diagnosztizáltak, de csak diétáznom kellett és mérni a vércukorszintem rendszeresen. A diéta nem viselt meg, mert elég tudatosan ettem azelőtt is, a vércukorszint mérése volt kicsit kellemetlen. Nem is annyira a szúrás miatt, hanem mert reggel korán fel kellett kelni, pedig akkor tudtam volna aludni. A terhességi cukor végül a szülés után 6. hétre múlt el.

A 30. héten, (már korábbról ismert) Leiden-heterozygota mutáció miatt a várandósság legelejétől kapott napi 1x0,4 ml véralvadásgátló mellett felszíni trombózisom lett. Latin nevén thrombophlebitis. Ez a kevésbé veszélyes egyébként, a phlebothrombosis a nagy baj. De azért baj. Főleg az injekció mellett. Így egy hetet kórházban töltöttem, míg végül a kollégák és kolleginák beállították a szükséges mennyiséget, napi 2x0,7 ml-t.

Utána eltelt 1,5 hónapnyi várandósság csendben. Persze, fájt átfordulni egyik oldalamról a másikra, fájt felkelni az ágyból, ha leejtettem valamit, csak nyögve tudtam felvenni, a medencecsont tágult, keményedések voltak, az éjszaka sokat jártam pisilni. Aki járt már a csodás III. „legyenmárvége” trimeszterben, tudja mire gondolok, igaz? Félre ne értsetek, szerettem terhes lenni, de az embernek addigra fáj a dereka és nagyon kíváncsi már a gyermekére. Úgyhogy én siettettem is. Sokat gondoltam arra, hogy bárcsak kicsit előbb jönne. De nem így gondoltam!

Szóval, az én 1 egyszerű lépésem, hogy ne aggódjak a szülésen többé a következőképpen zajlott:

A 37. héten, egész pontosan 2019.01.02-án éjszaka teljesen gyanútlanul mentem ki a fürdőszobába. Fogat mosni készültem.

Hogy értsétek, melyik csigolyáról van szó: a koponyától számítva van 7 nyaki csigolyánk, utána következik a 12 háti csigolya. Nekem a (fentről számítva) 5. háti csigolya tört el, ami kb. a három melltartópánt között középen helyezkedik el. Na, de itt még nem tudtam, hogy ekkora a baj, csak sejtettem.

Az első gondolatom, a roppanás után az volt, hogy „Csak nem”. A férjem szerencsére otthon volt, és bár próbáltam szólni neki, halkan, két szótagban annyit tudtam mondani, hogy „Ri-csi”. Ezt ő nyilván nem hallotta, a telefonom pedig pont nem volt nálam – azóta mindenhova viszem – de hála a jó világnak Ricsi az esést meghallotta és besietett.

Mivel ez a csigolya elég közel van a rekeszizomhoz, elég nehezen tudtam levegőt venni. Ezért tudtam alig megszólalni, csak remegve.

Megbeszéltük, hogy biztos, ami biztos hívunk mentőt. 20 perc alatt ért ki, egyszerre tűnt nagyon lassúnak és nagyon gyorsnak. És itt figyeljetek!

De gondoltam, ha így kezelik, nincs nagy baj és csak kényes vagyok így a várandósság végére. Közösen kisétálgattunk az ebédlőbe és leüldögéltünk az asztalhoz, hogy megbeszéljük mi is a hívás oka. Én elmondtam mindent, ők erre azt mondták, hogy meghúztam az izmom, annak is lehet ilyen hangja. Hm, hát… gondoltam, igen, elképzelhető, de tényleg nagyon fáj és levegőt is nehezen kapok. (Ja, igen, ugyanolyan szaggatottan és halkan beszéltem velük, mint előtte Ricsivel.) Nekik erre az volt a válasz, hogy pánikrohamom van. Mondtam, hogy tudom milyen egy pánikroham, különben is én nyugodt vagyok, ez nem az. Javasolták, hogy feküdjek le aludni és kialszom. Már majdnem beleegyeztem, de végül mégis kértem, hogy nézzenek rá kórházban.

Megkérdezték, hogy ki tudok-e sétálni a mentőig. El is indultam, de a villanytűzhelyig jutottam, ahol lekönyököltem (nagy hassal), és mondtam, hogy ne haragudjanak, de TÉNYLEG nagyon FÁJ. Nem örültek, de nincs mit tenni, hoztak egy ülőkocsit, majd kifele úton (véletlen) neki toltak mindennek, ami az útba került. Végül átfeküdhettem a hordágyra és elindultunk.

Nem jelentettem fel őket, mert tudom, hogy sok felesleges ügyhöz mennek ki és milyen sokat dolgoznak. Viszont egy figyelmeztetésen még gondolkozom, mert nagyon nagy szerencséjük van, hogy nem bénultam le örökre és remélem a jövőben jobban fognak figyelni.

A kórházba (OBSI) érve – és innentől kezdve – csak a mennyezetet láttam, mert nem kelhettem fel. (Nem szépek ezek a kórházi neon lámpák.) Készítettek röntgenfelvételt hamarosan. Kérdeztem, hogy le kell-e venni a melltartóm, amire azt mondták, hogy nem. Persze bezavart a képbe, de az látszott, hogy nekem van igazam, a Th5 törött. (Mondjuk legalább van egy nagyon vagány közös képem Odinnal.) Az ügyeletesek szomorkodva közölték, hogy innen haza én már nem megyek és hívták az akkor ügyeletes specialista (fő)orvost. Első pillanattól kezdve kifejezetten szimpatikus volt, megbíztam benne. Elküldött UH-ra, ahol a belső szerveim vizsgálták, hogy épek-e. Azok voltak. A babát nem nézték, mert éreztem a mozgását és pont aznap volt CTG és UH.

Említettem, hogy a háti gerincműtéteket hason fektetve végzik? Vicces egy helyzet. Egy pillanat alatt elterjedt a hírem a kórházban, az osztályon úgy emlegettek, hogy „A Gravida”. A gravida latinul azt jelenti, várandós. Másnap készítettek MR felvételt, ahol látszott, hogy a törött darab hozzáér a gerincvelőhöz, így a konzervatív „pár hétig fekszem” módszer kizárt, biztosan műteni kell. Csavarozni. Ezt amúgy csak egy nappal később közölték, január 4-én. Rendben, de még mindig várandós voltam. A kiváló szülész orvosom épp szabadságon volt, és ugyan telefonon tudtunk beszélni, azért kicsit bepánikoltam. Plusz a klinika, ahova jártam terhesgondozásra ilyen esetet nem tudott vállalni, így a Péterfy Kórház műszakban lévő orvosaival konzultált telefonon az idegsebész Doktor Úr.

Hihetetlen szakmai élmény volt egyébként. Az a döntés született, hogy minél előbb el kell végezni a császármetszést. (Nem hiszem, hogy jól esett volna még egy beinduló szülés, egy kis vajúdás. Hála az égnek, erre nem került sor.) Január 4-én este átszállítottak a szülészetre, ahol a Doktornő férje az osztályvezető főorvos, ráadásul a volt egyetemi csoporttársaim voltak a szülésznő csapat egy része. Ennyi azért jár, nem?

Az idegsebészetről átjött egy műtősfiú, aki tudta, hogy hogyan lehet mozgatni és hoztak speciális ágyakat is. Az ügyeletben lévő orvosok kezei között pedig egy percet sem aggódtam.

20:24-kor megszületett Odin. Elkezdett esni a hó. Altatásos császármetszésben szültem, úgyhogy Odin legelső sírását sajnos nem hallottam. Azért, hogy minél kevesebb altatószert kapjon, ébren készítettek elő a műtétre és csak az utolsó pillanatban altattak. Maga az altatás nagyon jó volt, el tudtam magam lazítani, szépen aludtam egyet. Hamar felébredtem, van is videó az első találkozásról a babánkkal, amikor kb. fél centire van az arcunk egymásétól és én csak mondom neki, hogy milyen gyönyörű. A hasam persze fájt, mert gerincközi érzéstelenítőt így nem kaptam, de kibírható volt. Ahogy megy össze a méh az furcsa, egyrészt olyan, mintha pattogna, másrészt minden szoptatásnál oxytocin hormon hatására elég rendesen görcsöl.

A szülészeten külön szobát kaptam, elkülönítve a „nem-gerinctörött” anyáktól. Mindig lehetett bent velem valaki napközben, mert még mindig feküdnöm kellett. Hanyatt fekve szoptattam és a nehézségek ellenére nagyon ügyes volt Odin szerencsére. Azt hiszem azért lett tejem a körülmények ellenére is, mert ezen egyáltalán nem aggódtam.

Mindenesetre, az egész családomnak szeretném megköszönni a sok segítséget – ami itt még nem ért véget.

2019.01.07-én reggel volt a gerincműtét. Én lehettem az első, mert visszavittek a balesetire és ott operáltak, és figyelembe véve, hogy van egy 2,5 napos babám, előre soroltak, hogy siethessek vissza hozzá. Ettől a műtéttől jobban féltem, hiszen császármetszést szép számmal végig néztem már szülésznőként és tudtam mi vár, de egy gerinc-csavarozás azért ijesztően hangzott. Az altatást itt rosszul éltem meg, ugyanis nem szólt az aneszteziológus, hogy beadja a bódítószert és még pár kérdésem lett volna. A maszk már rajtam volt, amin oxigénnel dúsított levegő jött addig, aztán elkezdtem érezni egy keserű ízt és akkor tudtam, hogy ez már az altatás. Itt mást nem igen tudnátok Ti sem tenni, beletörődtem, és arra gondoltam, amit a császármetszésnél mondott az ottani nagyon aranyos altatóorvos: „Akkor alszunk!”

Hat csavart és egy lemezt tettek be. Amikor felébredtem, elképesztően fájt a hátam. Elképesztően. A császármetszés semmi nem volt ehhez képest. Az is fájt, de a hátam! Jézus. Visszavittek a gyermekágyra és emlékszem, arra gondoltam: „Ez kegyetlen”. Fájdalomcsillapítót a szoptatás miatt Nurophen-t és Algopyrin-t kaphattam, lássuk be nem egy ópiátszármazék egyik sem. Tényleg csak a családom (új tagjaként Odin is) tartotta bennem a lelket.

Második nap már felállhattam – kb. 7 percre, amíg levették a gipszmintát a felsőtestemről a műanyag fűzőmhöz. Másnap meg is érkezett. Minden nap látványos volt a fejlődés. Hétfőn volt a gerincműtét, péntekre saját lábamon sétáltam ki a kórházból – miután körbejártam azokat a helyeket, ahol feküdtem, hogy lássam, hogy is néznek ki. A szülés utáni 8. hét végén eltettem a fűzőt. Azóta is gyógytornázom itthon és járok havonta gyógy masszásra. Esős és szeles időben fáj a hátam, illetve amikor elfárad, olyan érzés, mintha elaludtam volna, vagy egész nap mosogattam volna. De még így is nagyon szerencsés lett a vége.

A legszebb az egészben az, hogy minden akadály és nehézség ellenére életem egyik legcsodásabb időszakaként emlékszem vissza a várandósságomra és akárhogy is történt, mindent megért, hiszen az egyik legjobb barátom (férjem) mellé kaptam még egyet (Odin). Köszönöm a megtisztelő figyelmet, remélem érdekes és tanulságos az esetem. És remélem motiváltalak benneteket! Végezetül pedig, azt szeretném üzenni minden babatervezőnek, kismamának és anyának, hogy jöjjön bármi, álljatok elébe, mert képesek vagytok megcsinálni!

A szülés nem mindig úgy alakul, ahogy elterveztük: