Van-e a szépségnek mértékegysége?

Borítókép: Van-e a szépségnek mértékegysége?
Hol vannak ma már nagyszüleink tukmáló szavai: „olyan sovány ez a gyerek, nem adtok neki enni?” Modellek tanítják nekünk, hogy az igazi nő valószínűtlenül karcsú, így a boldogság záloga a fogyás. Könnyen ráébredhetünk, hogy túlsúlyosak vagyunk, az ágyban alulteljesítünk, a mellünk kicsi és formátlan, ezenkívül a testünket beborító szőr visszataszító. A divatfotókból és a hozzájuk tartozó kísérőszövegekből megtudjuk, hogy mi a szép, mitől lesz kívánatos a női test. A mai szépségideál azt hirdeti, hogy a szépség objektíven mérhető. Elsősorban kilókban.
A karcsúsági láz nem csupán azokat a hétköznapi nőket izgatja, akik a szépséggel kedvtelésből foglalkoznak. Az amerikai szépségkirálynők átlagos súlya például azonos testmagasságnál 12 százalékkal csökkent az 50-es évekhez képest. Egyes kutatások szerint a modellek körében még aggasztóbb méreteket öltött a karcsúságmánia: három évtizeddel ezelőtt 8 százalék volt az eltérés az átlagos amerikai nő súlya és a kifutón robogó profik között, ez a különbség 1990-re a korábbi háromszorosára nőtt.
Vigyázat, a szakadék nem kizárólag a topmodellek és az átlagos testalkatú felnőtt nők között húzódik! Egy 2006-os amerikai kutatás eredménye szerint a 9 és 12 év közötti, vagyis serdülőkor előtti lányoknak közel fele szeretett volna vékonyabb lenni, és ennek érdekében már vett is részt valamilyen fokú fogyókúrában, illetve tájékozódott a súlycsökkentés módjairól. Egy 2003-as felmérésben egy amerikai tinimagazin 6 és 12 éves kor közötti, normál súlyú olvasóinak 60 százaléka látta magát túlsúlyosnak. Más kutatások arról számolnak be, hogy a nőknek csaknem 90 százaléka többé-kevésbé elégedetlen a megjelenésével.

Szépség és szörnyeteg, 2 in 1
Önmagunk elfogadását tárgyi környezetünk sem mindig segíti. Közismert, hogy ha a gyermekeink körében oly népszerű Barbie babát komputertechnikával emberré felnagyítjuk, egy szörnyeteget kapunk. Az így megtervezett női test arányai betegesek, a háta olyan gyenge lenne, hogy nem bírná el a saját felső testét. A méretviszonyokat megtartva Barbie-nak csupán fél mája fejlődne ki, hasüregébe pedig alig néhány centiméter bél férne be, így folyamatos hasmenésben szenvedne, és alultápláltság miatt fiatalon bekövetkezne halála.
A gyerekek és felnőttek ideáljaiban változás állt be például az 50-es évekhez képest. Egy svéd kutatás szerint akkor még generációs szakadék volt tapasztalható a gyermekek és a felnőttek példaképeit illetően − Marylin Monroe-val például elsősorban a felnőtt nők azonosultak −, ma viszont nem találunk jelentős eltérést felnőttek és gyerekek között abban, hogy mely sztárokat vagy hősöket választanak mintaképnek.
A testeszmény történeti koronként és kultúránként is változik. Fizikai valónknak jelentése van, általa akaratlanul is üzenünk. Régen például a barnaság szorosan kapcsolódott a kétkezi munkához, a 20. századtól azonban divatba jött a nagyfokú napozás, melyet akkoriban – tévesen – az egészséges külsővel hoztak (sokan ma is hoznak) kapcsolatba. De nem csupán a barnaság túlhajszolása eredeztethető társadalmi okokból, hanem a karcsúságé is. Utóbbi – egyes szakértők szerint – a kapitalizmus virágba borulása, közelebbről a 19. és 20. század fordulója óta a hatalom képzettársítását hordozza. Az ezt megelőző korokban a középosztály húsos testtel, nagy hassal fejezte ki tekintélyét és sikerét, ám a vér szerinti arisztokráciának nem volt szüksége ilyen talmi jegyek felmutatására. A vagyonosodó polgárság aztán rájött, hogy külsőségekben is érdemes utánozni a született előkelőséget: így kezdtek szélesebb körökben is hódítani a karcsú idomok.
A második világháború után, amikor az amerikai nőket hazaküldték a gyárakból, hogy végre megint boldog háziasszonyok lehessenek, újra felmerült a termékenységet jelképező, 19. századi, homokóra nőforma, azzal a társadalmi üzenettel, hogy az asszony az otthon tüzét őrzi, és megteremti a kereső férjnek a biztos családi hátteret. (Közép-Kelet-Európában mindez persze másképp alakult, de a divat ide is Amerikából érkezik.) A Marilyn Monroe-s alak után a 60-as évek közepétől újra hódít a fiús testfelépítés, alkalmazkodva a férfi uralta társadalom maszkulin jellegéhez. Ugyanekkor a férfiak körében megjelent a testépítés, így a fiús női alkat nem mosódik össze a férfiassal, és a fiús nő továbbra is az erős férfi alárendeltje marad. Egyes szakértők szerint ezért is történhetett, hogy a 70-es évektől nem annyira a testsúly, hanem inkább a test feszessége került az alakformálás középpontjába.

Te is rondának látod magad?
A testkép és azok a jelentések vagy üzenetek, melyeket közvetít, a személyiség lényegéhez tartoznak, tehát egyáltalán nem mellékesek. A fogyasztói társadalmak azon törekvése, hogy emberek sokasága akar másnak látszani, sőt, valaki mássá válni, arra utal, hogy a megjelenés az árucikkek eladhatóságának egyik kulcspontja. Milliószám fognak fogyókúrába olyanok is, akiknek testalkata nem teszi lehetővé, hogy keskenyebb legyen mondjuk a csípőjük, vékonyabb a bokájuk. De még ha reménytelen a törekvés, az emberek akkor is koplalnak, mert ebben látják önmegvalósításukat, és mert a karcsú külső szemükben mintegy foglalatává válik a pozitív személyiségnek.
De vajon kik és miért hajlanak arra, hogy külső, fogyasztói kívánalmak szerint váljanak széppé? Ki és miért érzi azt, hogy teste nem felel meg a kor vagy a férfiak támasztotta igényeknek?
Pszichológusok szerint a nők fogékonyabbak a média közvetítette szépségideálra, mint a férfiak. Méghozzá azért, mert a reklámok – legalábbis szimbolikusan, de gyakran ténylegesen is – az ő testüket használják fel. Rájuk hárul továbbá a legnagyobb felelősség a fogyasztási cikkek vásárlásában. Aki pedig többet vásárol, az az ipar számára is fontosabbá válik, ezért a nők mint fogyasztók elsődleges céltáblái a reklámnak. A hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a gyártók és a hirdetők olyan igényeket gerjesztenek, melyek addig nem is léteztek, és ezzel kellemetlen feszültséget váltanak ki a fogyasztóból. Előbb-utóbb az ember úgy érzi: a korábban észre sem vett töredezett hajvég vagy perem alatt megbújó baktérium immár nem bocsánatos bűn. A mechanizmus azonos, a termék változó: hol a higiénia, hol a konyhaművészet, hol az egészség, hol pedig a szépség kerül a középpontba. A szépség és a testforma azért fontos terepe a médiareklámoknak, mert ott közvetlenül meg lehet szólítani magát a nőiséget: a tévé előtt ücsörgő nő identitását.

Elég az önbizalom?
A görcsös alakformálásban a médiareklámokon kívül döntő szerepet játszik a belső bizonytalanság is, vagyis a testi változtatásokban megnyilvánuló megfelelési vágy és a gyér önbizalom kéz a kézben jár. Dr. V. Komlósi Annamária pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Karának docense önértékelési kutatások alapján azt állítja, hogy azok hajszolják a legkiszolgáltatottabban a testi változtatásokat, akiknek alapjában sérült az önértékelése, akik a legmélyebb szinten képtelenek az önelfogadásra. Az önértékelés sérülésének persze számtalan oka lehet, de minden esetben megfigyelhetjük, hogy a folyamat elszenvedője jobban ki van téve külső iránytűk útmutatásának, és hogy mindig valami külső tényezőnek akar megfelelni, nem pedig önmagának. Ilyen sérülést okozhat például, ha valaki gyermekkorában nem kapott kellő elfogadást, vagy túlzott követelményeket támasztottak vele szemben. V. Komlósi Annamária szerint manapság sok embernek ingatag a belső önértékelése, aminek egyik oka, hogy még azok az anyák sem az optimális fejlődést szem előtt tartva foglalkoznak a kisgyermekükkel, akik az első években otthon maradnak vele.
Eddig a női énideál alakulását figyeltük, de a pszichológus szerint a férfiak énképével legalább annyi baj van, mint a nőkével. A különbség annyi, hogy a férfiak, neveltetésük miatt, inkább a teljesítményen mérik önértéküket (sok esetben erre utalhatnak a potenciazavarok is), a nők pedig a társas elfogadáson. A nők ezért érzik önértékük zálogának az olyan külső tényezőket, amilyen a külső megjelenés. Ha az önértékelés sérül, akkor az énkép könnyen a média sugallta szépségideál áldozatává válhat. Egy kutatás kimutatta, hogy amikor a nők nádszálkarcsú modelleket nézegetnek egy magazinban, jelentősen csökken az önbizalmuk.
A média generálta − sokszor a szó szoros értelmében photoshoppal előállított − képekkel van egy nagy baj: az emberek igen csekély hányada tud arról, hogy ezek hamisak, vagyis hogy a bemutatott modell valójában nem is úgy néz ki, mint a képen. Ugyancsak veszélyes üzenet, hogy a szépség rögzíthető, vagyis pontosan tudni lehet, hogy mi a szép a férfiaknak, és mi a szép a nőknek.
A szépség ennél természetesen jóval összetettebb, társadalmilag és időben is változó fogalom, ráadásul a férfiak nőideálja sem egységes. Kutatások kimutatják, hogy a nők egy adott skálán rendszeresen soványabbnak jelölik meg a férfiaknak tulajdonított szépségideált, vagyis tévesen azt gondolják, hogy a férfiak a karcsú nőket szeretik. De az ízlés egyéni dolog. Van, aki a kis mellet szereti, van, aki a nagyot, van, akinek csupaszon kell a nő, és van, aki ragaszkodik a szeméremszőrzet eredeti állapotához. Minél erősebb az énképünk, annál könnyebben felismerjük, hogy a szépség változó, és az általánosan elfogadott szépségideál nem objektív.


„A méretviszonyokat megtartva Barbie-nak csupán fél mája fejlődne ki, hasüregébe pedig alig néhány centiméter bél férne be, így folyamatos hasmenésben szenvedne, és alultápláltság miatt fiatalon bekövetkezne halála.”

„Egy kutatás kimutatta, hogy amikor a nők nádszálkarcsú modelleket nézegetnek egy magazinban, jelentősen csökken az önbizalmuk.

„Van, aki a kis mellet szereti, van, aki a nagyot, van, akinek csupaszon kell a nő, és van, aki ragaszkodik a szeméremszőrzet eredeti állapotához.”