A két véglet között azonban széles a spektrum. Lehetetlen, hogy valakit ne érjenek élete során kisebb-nagyobb nárcisztikus sérülések, de ha szülőként megértjük a lélektani sajátosságokat, finomabban bánhatunk a gyerek egójával.

LÉTEZIK JÓ NÁRCISZ

A pszichoanalitikus iskola atyja, Sigmund Freud a nárcizmust mint teljesen normális, korai személyiségfejlődési állomást definiálta. Freud szerint a gyerekekre jellemző egyfajta éretlen, korai "önszeretet", amin aztán, személyiségük érése során, majd túllépnek. Nem hagyják el, épp ellenkezőleg: ez lesz önbecsülésük alapja. Ha nem éri a gyerekeket ebben az időszakban igazán mély sérülés – a szakirodalom egy része 1,5–3 éves korra teszi ennek a csúcsát, vagyis épp a konfliktusokkal teli dackorszakra –, akkor a „jó nárcizmus” segít, hogy egészséges önértékelésű felnőttekké váljanak. Ez a fajta önszeretet nem távolítja el a gyereket a környezetétől, és annak róla alkotott véleményétől. Ám az tényleg lehetetlen kihívás a szülő számára, hogy teljességgel megkímélje csemetéjét a csalódásoktól, hiszen néha elég, ha mondjuk csak tréfálkozva reagálja le valamilyen kudarcát. De egy kb. kétéves korban érkező testvér például szintén tipikus nárcisztikus seb. A kistesó – a legnagyobb szülői körültekintés mellett is – a figyelem minimum ötven százalékát elvonja az elsőszülöttől, ami óhatatlanul törést okoz annak éppen növekvő egójában. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden esetben nárcisztikus személyiség épül a sérülésből, csak azt, hogy a sérülés a helyzet valószínűsíthető velejárója. Aki már három-négy éves kora után kap testvért, jó eséllyel érettebben dolgozza fel magában, hogy osztoznia kell szülei szeretetén.

A GYEREK NEM LEHET NÁRCISZTIKUS

„Nagyjából hároméves korra alakul ki az érzelmi tárgyállandóság. Ez annak a biztos tudata, hogy akivel a legközelebbi kapcsolatban vagyunk – elsősorban anya, apa –, biztonságos és elérhető, abban az esetben is, ha éppen nincs velünk” – mondja Nagy Brigitta pszichológus. „Ez a tudat összefügg az érzelemszabályozással is” – Nagy Brigitta pszichológus szerint az idő előtti leválás, például a bölcsődébe szoktatás akkor, amikor a gyerek még fizikailag is az anyához kapcsolódik – például a szoptatáson keresztül –, és még nem képes megnyugtatni önmagát, megágyazhat egy felnőttkori személyiségzavarnak. Ha nincs érzelmi tárgyállandóság, az azt jelenti, hogy sohasem vagyok biztonságban.” Gyerekek esetében azonban semmiképp sem beszélhetünk nárcisztikus személyiségzavarról, hiszen a személyiség nagyjából 18 éves korig aktívan szerveződik” – fűzi hozzá Nagy Brigitta. A pszichológus szerint ugyanakkor tinédzserkorban jó eséllyel már sejthető, hogy kiknek lesznek problémái a későbbiekben. „Baj azonban sosem a gyerekkel van. Ha a szülő problémát érzékel, először önmagát vizsgálja meg, miért és mit tart elakadásnak, rossz iránynak, és ő maga (is) forduljon szakemberhez, amikor úgy érzi, hogy a helyzet beavatkozást igényel.

LÁTHATATLANNÁ TÉVŐ SZÜLŐI SZEMÜVEG

A nárcisztikus sérülés hátterét a pszichológus szerint úgy lehet leírni, hogy a szülő nem a gyerek valódi énjére reagál, hanem a saját elképzeléseire. Ezáltal a gyerek önértékelése sérül, hiszen pontosan érzi, hogy nem ő „van szeretve”, „láthatatlannak” érzi magát, olyannak, aki nem érdemes a figyelemre. Ha esetleg még meg is szégyeníti a szülő – akarva vagy akaratlanul – mások előtt, azzal különösen mély sebeket ejt a lelkén. Nárcisztikus sérülést azonban nemcsak gyermekkorban lehet elszenvedni, hanem egész életünkben bármikor, ha egy számunkra fontos „tekintélyszemély” bánt. Lényege, hogy kiderül, a másik ember nem annak lát, amilyennek én szeretném látni magamat, ezért szégyent és elszigeteltséget élek meg.

A SZÉGYEN MINDENT VISZ

Bánki György pszichiáter szerint a szégyen nagyon sok súlyos mentális zavar kialakulásában játszik központi szerepet – ide tartoznak a nárcisztikus spektrumba tartozó zavarok is. A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című könyvében arról ír, hogy a szégyen egy olyan „intenzív rossz érzés, igazán kínzó élmény, ami akkor keletkezik, amikor valamilyen módon nem felelek meg, vagy nem érek föl önmagam ideáljához”, amivel váratlanul kénytelen vagyok szembesülni, mert valaki más rávilágít. Ez a helyzet „erőteljes, lesújtó élménnyé válik, ami súlyos vegetatív reakciókkal és bénultsággal jár, mert ez – szemben a bűntudattal, ami egy nemkívánatos tettemre vagy fantáziámra vonatkozik – az egész személyemet érinti”. Az önérzet szétesik és a belső rendszer helyét átveszi a zavarodottság, a káosz.

HOGYAN VÁLIK NÁRCISZTIKUS FELNŐTT A GYEREKBŐL?

Aki korai éveiben nem kapja meg a neki járó empátiát, figyelmet és törődést, abban jó eséllyel elkezd túltengeni a nárcizmus. Akkor is ez a jósolható kimenet, ha a szülők nem alakítanak ki fontos korlátokat, szabályokat, hanem mindent ráhagynak a gyerekre – hiszen itt is figyelemhiány nyilvánul meg. Bánki szerint azonban a nélkülözött figyelem, a sok bántás, megalázás önmagában még nem formál nárcisztikussá. Kell hozzá az is, hogy a gyerek kapjon valamiféle „szeretetszerű” impulzust: a gondozó ilyenkor „valamilyennek” vizionálja a gyereket, igyekszik őt a vágyott képre formálni, kizárólag arra használja, ami neki jó, kényelmes, hasznos. Megtiltja, akadályozza a gyerek valós szükségleteinek a felismerését, csakis azt láttatja jónak, ami számára valamiért megfelelő. Mindemögött nem feltétlenül a felnőtt rosszindulata, hanem saját éretlen személyisége, elakadásai, feldolgozatlan traumái állnak. Ha a gyerek a szülőtől valódi figyelmet és támogatást kap, ha a szülő szeretetteli és reális képet tükröz vissza a gyereknek önmagáról, akkor a személyiségfejlődésben nem a nárcizmus, hanem a megingathatatlan magabiztosság felé indul majd el az életkori útelágazásnál.

NEM MINDEN NÁRCISZ EGYFORMA

A szakirodalom két – látszólag merőben ellentétes dinamikával működő – altípust különböztet meg: a grandiózus (vagy vastagbőrű) és a sérülékeny (vékonybőrű) nárcizmust. A grandiózus mindig igyekszik dominálni: önmagát felsőbbrendűnek, átlagostól eltérőnek, kinézetét attraktívabbnak tartja másokénál. Kívülről általában agresszívnak, makacsnak, nehezen elviselhetőnek tűnik. A sérülékeny típus viszont szorongónak, bizonytalannak, félénknek látszik. Az ilyen nárcisztikusok általában bizalmatlanok a külvilággal szemben, azt feltételezik, hogy a többi ember ellenségesen közelít hozzájuk. A kiváltságosság érzését náluk az táplálja, hogy úgy látják, többet szenvedtek, mint mások, ezért „jutalmul” sokkal több figyelmet és törődést is kell kapniuk. Ők konfiktuskerülők – szemben a konfliktuskereső grandiózusokkal –, sőt arra is rendezik be az életüket, hogy igyekeznek a számukra veszélyes helyzeteket teljesen elkerülni. Világuk szereplői a „jók”, akik biztonságot nyújtanak és a „rosszak”, akik megszégyeníthetik őket.