Öt nappal ezelőtt megtörtént a második választott császármetszésem, és így megszületett a kisebbik babám. Mára virradó éjjel leginkább ébren voltam és szoptattam a fiam; a megrepedt mellbimbóm jobban fáj, mint a gyógyulófélben levő forradásom; most voltam kint az első sétámon.

Ezalatt azt olvasom a neten, hogy Kate Hudson épp most gyújtotta lángra az internetet egy magazininterjúval, amiben elmesélte, hogy a választott császármetszése 2004-ben „a leglustább dolog volt, amit valaha tett”. Nem biztos, hogy ezeket a kifejezéseket használtam volna a helyében, de én magam is így szültem, pontosan azért, mert arra számítottam, hogy könnyű lesz. Sőt, hogy tovább borzoljam a kedélyeket, el kell mondanom, hogy még annál is könnyebb volt, mint az első szülésem két és fél évvel ezelőtt. És azóta se bánok semmit.

Az egyetlen igazán nehéz dolog az első választott császármetszésemben az volt, hogy találjak hozzá orvost. Egészen a 37. hétig küzdöttem ezért, míg végül az utolsó pillanatban kellett kórházat váltanom. És persze ott volt a másodlagos nehézség, a gyakorlatilag egyöntetű kritika a barátaimtól, a családom egy részétől és mindenki mástól, aki úgy gondolta, hogy ez az ő ügye.

Kate Hudsonnal ellentétben a döntésem nem a pillanat hevében született. A szülésem megtervezésében minden voltam, csak lusta nem. Egyszerűen nyugtalanított, hogy lutrit kell játszanom, amikor szülésre kerül a sor, és heteken át olvastam a kockázatoktól, amelyeknek a nők ki vannak téve vaginális, illetve műtéti szülésnél. „Ha beindul a szülés, majd meglátjuk” – ez nem túl alaposan kidolgozott terv az én szememben. Konkrét perspektívára volt szükségem. A programozott császármetszések statisztikailag biztonságosak, és így ez a választás kézenfekvőbbnek látszott, mint mindent a vakszerencsére hagyni. A kockázatok mérlegelése mellett pontosan tudtam, mire számíthatok.

Persze a kockázatok között volt a fertőzésveszély, a későbbi szüléseknél lehetséges komplikációk; a természetes szülés kockázatai, a vákuumozással járó idegkárosodás, a kismedencei süllyedés vagy az inkontinencia. De ami még jobban foglalkoztatott és ma is foglalkoztat: mi a baj azzal, ha valaki könnyű szülést akar? Miért csak azoknak a nőknek engedjük ezt meg, akik természetes úton szültek könnyen, mint amikor egy pirítós kipattan a kenyérpirítóból? Még sosem hallottam, hogy valaki ítélkezett volna fölöttük azért, mert kevesebbet szenvedtek azokál, akik 40 órát vajúdtak a szülőszobában. Sőt, ellenkezőleg, dicsérték őket és követendő példaként állították a “lúzer” anyukák elé, aminek következtében a nehéz szülésen átesett édesanyák ostorozzák magukat, amiért a szülésük nem úgy alakult, ahogyan képzelték.

Az együttérző nőgyógyász, akire az első terhesség idején végre ráakadtam, háromórás vonatútra található kórházban dolgozott. A 39. hétben átvonatozni oda, Airbnb-lakásban megszállni az újszülött babával és a műtét utáni hazautat megszervezni – nos, mindez nem volt egyszerű, de megérte.

És igazam volt. Könnyű szülés volt. A baba öt perccel a műtét megkezdése után már kint volt. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy nyugodt maradjak, mert amikor meghallottam a babám első sírását, az orvosok még mindig a belső szerveimben turkáltak. Utána mindenem fájt és a műtéti hegekkel, meg a babával visszabumlizni Londonba nem volt egy fáklyásmenet, de szedtem a megfelelően beállított gyógyszereimet és így a műtét utáni napon már tudtam járni, szoptatni és gondoskodni a fiamról. Nem állítom, hogy a regenerálódás mindenki számára egyformán könnyű lenne, ahogyan Kate Hudsonról se gondolom, hogy bárki más nevében beszélt volna saját magán kívül, amikor lustának állította be a döntését.

Bátran elmondhatom, hogy élveztem a múlt héten lezajlott császármetszésemet. Miközben összevarrtak, arra gondoltam, hogy meg tudnám csinálni újra. Az érzéstelenítés miatt gyakorlatilag észre se vettem, hogy már elkezdődött a műtét, amíg meg nem hallottam a babámat sírni. Jókedvem lett attól, hogy mennyivel könnyebb a testem és szélesen mosolyogtam, amikor a kezembe adták azt a krétafehér, nyákkal beborított csodát.

A regeneráció valamivel nehezebb volt: csak 48 órával a műtétet követően tudtam felállni, de most, 5 napra rá teljes mértékben képes vagyok gondoskodni a babámról, akkor is, amikor a pasim dolgozik. Nem igénylek segítséget, amikor fel kell állnom a székből vagy fel kell vennem dolgokat a padlóról.

Egy váratlan császármetszés valóban szörnyen traumatikus lehet. Ez az egyik oka, hogy megpróbáltam kizárni ennek a lehetőségét. Biztos vagyok abban is, hogy megrázó élmény, amikor nem adatik meg az embernek az a szülés, amire mindig is vágyott.

Ha Kate Hudson lustának gondolja magát, csak remélni tudom, hogy tisztában van vele: hozott egy döntést, ami a legjobb volt neki és a babájának is. Lehet, hogy eleve védekezésből használta a lustaság szót, tudván, hogy a választott császármetszés micsoda szálka a világ szemében. Ki tudja? Egy dologban viszont biztos vagyok: a döntésemet könnyen hoztam meg – és újra megtenném.

Galériánkban sztárok jönnek, szülés után!