A karácsonyfa látványáról mindenkinek más ugrik be először: az ünnep meghittségétől kezdve a potyogó tűlevelek bosszúságáig meglehetősen széles a skála… Én mindig apukámra gondolok. Amikor csak lehetett, együtt mentünk megvenni a fenyőt, ami szigorúan nordmann fajtájú lehetett, sűrű volt és szabályos formájú, és a plafonig kellett, hogy érjen. December 23-án aztán ő öcsémmel felállította (közben persze szentségelt, hogy miért kellett ekkora fát venni, de aztán jövőre mégsem akart kisebbet), majd következett a díszítés, ami már ismét közös program volt. Szó szerint közös, mert nem egyszer akrobatákat megszégyenítő ügyességgel bűvészkedtük fel az égősort a karácsonyfa legtetejére.

Hiába költöztünk néhány éve vidékre a férjemmel, apukám azután is részt vett a karácsonyfa-projektben. Mivel a nappalinkban nagy a belmagasság, és ahogy tőle tanultam, a fenyőfának a plafonig kell érnie, többemberes mutatvány volt becipelni és felállítani. Ez volt a praktikus indok. A kimondatlan szentimentális pedig, hogy mindketten örültünk, hogy ha már a szentestét nem is töltöttük együtt, a közös fadíszítés hagyományát legalább sikerült átmenteni a gyerekkoromból. Csak a cím változott, és annyi, hogy már nem 2 és fél, hanem 4 méter magasan billegtünk a szaloncukrokkal, gömbökkel és az égősorral. Az utolsó közös fotónk is éppen egy ilyen pillanatról készült… 2021 elején ugyanis váratlanul itt hagyott minket, így abban az évben már nélküle díszítettem a fát.

A gyásztól megkopik az ünnep fénye

Márciusban halt meg, és már akkor arra gondoltam, milyen piszok nehéz lesz az első karácsony nélküle. És az is volt. Hiányzott, hogy nem mutathatom meg, milyen szép fát választottunk, hiányzott, hogy nem bosszankodik azon, minek kellett ekkorát venni. A szomszéd segített bevinni és felállítani, én pedig közben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Hiányzott, hogy nem nevetünk magunkon, miközben a magasban kapaszkodunk az ágakban. De legfőképpen az hiányzott, hogy megöleljen, és nézhessük, ahogy az unokái is igyekeznek már segíteni a díszítésben.

Éppen a gyerekek miatt igyekeztem tartani magam, mosolyt erőltetni az arcomra akkor is, amikor legszívesebben elbújtam volna pirosra sírni a szememet. „Az ő ünnepüket nem árnyékolhatja be a gyász" – járt a fejemben. A legkisebb lányom akkor még a pocakomban volt, a középső is csak 1 éves múlt, de a legnagyobb 3 és fél évesnek már feltűnt, hogy kicsit másképp alakul a karácsony. Kérdezgette, hol van a Pisti papa. „A Nagypapa nem jön már hozzánk, mi megyünk hozzá a templomba gyertyát gyújtani" – mondtam neki, és igyekeztem nem elbőgni magam.

Nem csak az érzelmek, a karácsony menetrendje is felborul

Egy közeli családtag elvesztése ugyanis nem elég, hogy érzelmileg szétrombolja a karácsonyi hagyományokat, de a megszokott rítusokat, programokat is újra kell tervezni. Nálunk például az volt a szokás, hogy december 24-én nem mozdult ki senki, szenteste a férjemmel és a gyerekekkel karácsonyoztunk, szüleim és öcsém pedig mindig 25-én jöttek hozzánk. De apukám halála után felmerült a kérdés, hogy mi lesz anyukámmal, hiszen nem maradhat egyedül szenteste? Mikor menjünk megemlékezni a templomba, ahova a Papát temettük? Vigyük-e oda a gyerekeket, vagy ezzel csak belerondítunk az ő karácsonyukba? Á, mennyivel könnyebb volt, mikor még csak azon kellett agyalni, hogy mi legyen a menü, és hány rúd bejglit süssek….

Végül egész magától értetődően kialakult az új ünnepi menetrend. December 24-én délelőtt elautóztunk a templomba Pisti papával karácsonyozni, gyertyát gyújtottunk, virágot vittünk, a gyerekeknek elmeséltem, hogy ő már az angyalokkal ünnepel odafent. Anyukám öcsémmel karácsonyozott szenteste, másnap pedig a régi szokás szerint jöttek hozzánk vendégségbe. Apukám pedig ugyan már díszíthette a fát, de az ágai közül mosolygott ránk, készítettem ugyanis egy karácsonyfadíszt az ő fotójával.

Most már pedig a harmadik karácsonyra készülök nélküle. Hogy kevésbé fáj? Néha igen, néha még jobban. Hogy mikor tudok majd újra olyan felhőtlenül örülni az ünnepnek, mint azelőtt? Nem tudom. Egy biztos: a karácsonyfa ismét a plafonig fog érni, én lentről gyönyörködök majd benne, ő pedig fentről.

A gyász és a veszteség feldolgozása természetesen a gyerekeknek is nehéz feladat. Az alábbi könyvek segíthetnek ebben: