„A kisfiam tanára vette észre, hogy valami nincs rendben. Ricsi kezdett furcsán viselkedni a suliban. Visszahúzódóbb lett, egyre kevesebbet beszélt a többiekkel. Kinga néni felfigyelt ránk. Egyre többet jött oda hozzám beszélgetni, amikor mentem Ricsiért az iskolába. Ugyan nagyon finoman, de mindig érdeklődött, hogy vagyunk. Hosszú idő óta ő volt az egyetlen ember, akitől jóleső figyelmet, kedvességet kaptam, így én is szép lassan a bizalmamba fogadtam őt. Ahogy telt az idő, úgy tudtam megnyílni neki, és bár nagyon keveset, de elkezdtem beszélni az otthoni dolgokról is.

Ricsi apukája sokat bántott, főleg szavakkal. Borzasztóan agresszív volt és sokszor megalázott a gyerek előtt is. A családomtól, a barátaimtól majdhogynem teljesen elzárt. Az elején még harcoltam ellene, de idővel egyre kevesebb energiám maradt. A kapcsolatunk végére a külvilág már majdhogynem teljesen el volt zárva tőlünk, nem is volt senki, akihez fordulhattam volna. Sokszor megfordult a fejemben, hogy lépni kellene, de fogalmam sem volt, hogy hova mehetnénk, arról meg még inkább nem, hogy mindezt hogyan csinálhatnám végig. Ráadásul minden pénz a páromhoz érkezett, nekem gyakorlatilag semmim nem volt. És féltem is tőle. Féltem, ha eljövünk, megkeres és még dühösebb lesz, mint eddig. Úgy éreztem semmi energiám, mintha ez a kapcsolat kiszívott volna belőlem mindent. Tudtam, hogy ami történik rossz, de képtelen voltam mozdulni. Mintha jéggé fagytam volna.

Aztán egyszer, egy szülői értekezlet után Kinga néni félrehívott, azt mondta, ha szeretném, akkor ő segíthet nekünk, hogy befogadjanak egy anyaotthonba. Bevallom, bennem fel sem merült ez a lehetőség, de ahogy kimondta, úgy éreztem, talán mégis van fény az alagút végén. Napokig gondolkoztam, hogyan csinálhatnánk végig, hogy ’mi lenne, ha’, aztán a következő héten igent mondtam a tanár néninek. Megkértem, segítsen, hogy eljöhessünk. Felajánlotta, hogy előteremti az utazási költségét számunkra, így már ezen sem kellett aggódnom. Nagy lelki erőre és erős elhatározásra volt szükségem, hogy egy bőrönddel nekivágjunk, szerintem Kinga néni támogatása nélkül nem is működött volna.

Eleinte el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz majd az anyaotthonban. Azt gondoltam, hogy kapunk egy szállást és kész. Ennél azonban sokkal többet kaptunk: gondoskodást és odafigyelést. Segítenek feldolgozni nekem és Ricsinek is mindazt, ami történt velünk. Amióta itt vagyunk, az erőm is kezd visszajönni. Ricsi is jól érzi magát, könnyen feloldódott és van már egy kis barátja is. De hogy hogyan tovább? Talán, ha megerősödtünk, a szüleim visszaengednek, hogy velük élhessünk. Ott megkapnánk a biztonságot, a támogatást és én is újra munkába állhatnék. Nem akarok mást, csak nyugodtan élni a gyerekemmel. Sosem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz.”

A cikket egy anyaotthonban dolgozó nő írta. Vezetékneveket a beazonosíthatóság miatt nem közölhetünk.

A szöveg forrása, kapcsolat: www.azanyaotthon.hu

Íme 18 jel, ami figyelmeztet, hogy érzelmi bántalmazás áldozata vagy!