Összekuszált idő

Sára néni volt Anya legjobb barátnője. Tőle tudtam meg. Épp rólam és Péterről beszélgettek, Anya pedig a szupernaturálisan finom tökfőzeléket főzte. És akkor összeesett. Csak 59 éves volt. Hosszan hallgattam, némaságomban az egész történet végigcikázott rajtam, és azonnal ott dörömbölt, hogy ezt örökre, mindörökre elb…sztam, tönkretettem, elvesztettem, pedig Anya még halálában is rólam, rólunk beszélt.

– Anna! Anna, hallasz? – törte meg a térerő csendjét Sára néni. – Édesem! Figyelj! Nagyon szeretett ám téged… Az a kis könyves malőr. Az ilyesmi nem…

– Köszönöm, hogy szóltál, Sári néni – vágtam közbe olyan rezzenéstelen hangon, hogy a vonal túlvége elnémult. – Intézek mindent.

Közben egyre az a szőke kislány derengett a fejemben, akinek valaha még székre kellett állni, hogy a fazékba nézhessen.

Főzőiskola

Anyám egy zseni volt a konyhában. A legbonyolultabb mesterfőzetekhez és a minimalista, ám kőbe vésett tradíciókhoz is volt egy apró személyes trükkje, valami kis csavar, amitől olyan Ő lett minden étel. Először csak heccből kezdtem el videókat gyártani a receptjeivel, meg a titkos fortélyaival. Aztán ebből online-csatorna, majd önálló oldal, főzőiskola, végül három szakácskönyv lett. Egy reggelizős, egy egytálételes és egy tepsis. Édesség az nemigen volt, mert valahogy egyikünk sem rajongott a cukorért.

Nincs mit tagadni, Anya receptjeiből amolyan online-karriert csináltam, ami végül egész szépen hozott a konyhára. És ő maga közben olyan lett, mint Columbo felesége. Mindig emlegetve, soha nem testesülve lendítette előre a karrieremet.

Ez leves lett!

Az öreg gáztűzhelyen kényelmesen ült a piros zománcos fazék. Az egy csodafazék volt, mert mindig finomat mert belőle Anya. Hát persze, hogy kíváncsi volt, mi gőzölög, mi fortyog benne. Hogyan lehet, hogy egy nap ilyen, máskor olyan varázsillatot áraszt, egyszer így, másszor úgy gomolyog a gőz, és hol befedni, hol kitakarni kell mindezt, amíg kéken lobog a láng.
– Húzd ide a széket, és nézheted – mondta Anya kérdés, kérés nélkül, nyilván értette, hogy a pici lánya miért ácsorog tétlenül a konyha szegletén. – De vigyázz, itt már forró a tűzhely, csak a szélére támaszkodj!

Mintha a mennyek ablakán lestem volna be.

– Szeretnéd beletenni a tejszínt? – kérdezte Anya leütögetve a merőkanalat a fémszínű edényszegélyen.

– Mi ez? – kérdezem én válasz helyett.

– Áh, csak tökfőzelék – mondta ő, és a kezembe nyomta a tejszínes flakont. – De sokkal finomabb lesz, ha te is segítesz. Önts bele egy keveset.

Persze, hogy mindet azonnal beleborítottam. Sohase volt még olyan krémes egy főzelék a világon. Kacagtunk, hogy leves lett. Első közös főzésünk volt ez. Talán ha három lehettem. Aztán tizenhárom, aztán huszonhárom, aztán harminchárom.

Nem volt, amit a tűzhely mellett meg nem tudtunk beszélni. Nem volt olyan hétszáz oldalas kötelező olvasmány, amit Anya fel ne olvasott volna nekem, s közben instruálta az ebédet. Később, ha volt pasija, vagy ha nekem fiúm, ugyanúgy terítékre került. Ha sírtam, vagy ha ő nyomott volt? Már adott az indíték és a lehetőség megölni a bánatot a konyhában.

Kis pénz kis gond, nagy pénz nagy gond

Annyi mindent főztünk együtt, aztán párhuzamosan. Előbb a telefonon lógva, majd videókapcsolattal, miután Péter, a férjem egy-egy külön gépet telepített nekünk a konyháinkba.

Nem tudom, ki tanácsolta Anyának, hogy legalább kérdezzen rá. Mert nem követelőzött. Csak kérdezett. Az sincs kizárva, hogy négy-öt év feltétlen támogatás után neki magának jutott eszébe, hogy itt tulajdonképpen ő a kreatív, az alkotó, én csak népszerűsítem. De még ennél is óvatosabban fogalmazott.

– Figyelj, kislányom. Én csak alig-alig merem mondani… vagyis hát kérdezni… Hogy egy köszönetnél lehet többet? Nem lenne rossz látni a nevemet…

Ekkor már egy kis produkciós vállalkozás rögzítette a főzéseimet, azokat a szuperkajákat. Péter egyből pragmatikusan állt hozzá.

– Figyelj, pénzt akar. Szerintem hírnév sosem érdekelte. Ez így oké is. Fizess neki valami egyszeri jogdíjat. Kész. Le van zárva.
Ma már értem, hogy Anya nem, vagy nem elsősorban honoráriumra gondolt. Valami elvontabb, talán régi kapcsolatra vágyott. A borítón, társszerzőként akart megjelenni, hogy velem lehessen. Csak az izgalom kedvéért? Vagy visszaidézni, amikor még egészen együtt voltunk? Vagy csak szerette volna megmutatni néhány barátnőjének, hogy nyomtatásban van a neve? Sosem kérdeztem meg. És ez a némaság ma is csak csönd. Ő, Anya, és én, mi ketten együtt már csak a saját nevemmel ellátott könyvekben, videókban létezünk.

Igaz-igaz, de mégis…

– Ez a te üzleted! – emelte fel a hangját Péter. – Te találtad ki ezt a hatékony keretet, hogy „Anya receptjei”, amitől olvadoznak a háziasszonyok minden korosztályban, minden országban, ahová csak eladják a csatornád jogait. Ez a márka te vagy.

– De a receptek az övé, mind.

– De az ötlet, a forma a tiéd.

– Nem tudom, mit csináljak.

– Legyél üzletasszony. Fizettél neki eleget. Most egy kicsit ne beszélgess vele.

– De hát most jön az új kiadás! Miért ne tehetném rá a nevét…

– Ne légy szentimentális. „Anya receptjei” már nem ugyanaz, ha anya maga is ott van.
Sokszor visszajátszom ezt a beszélgetést a fejemben.

A vég kezdete

Nehéz leírni az arckifejezést, amivel Anya aláírta a jogdíjszerződést az ügyvédnél. Mert ez lett a vége. Pénz, hallgatásért cserébe. Péter, tudom, úgy érezte, helyesen járt el. Az ügyvéd és a kiadó boldog volt – ki ezért, ki azért elégedetten rázta egymás kezét.

Csak mi ketten, Anya és én éreztük, hogy vége van valaminek. Persze utána is eljárt az unokáihoz, vagy én vittem el hozzá a gyerekeket.

Csakhogy felszínes csacsogássá vált a valaha barátnői beszélgetés. Majd egyre ritkábban találkoztunk – aztán már a gyerekek maguk mentek hozzá. Mi vagy én soha.

Mi lett volna, ha…

Mindig arra gondoltam, hogy van még időm. De hirtelen elfogyott. Még csinálom a műsort, gyártom a felvételeket a csatornámra, a nemzetközi főzőtévének is. Rengeteg van a tarsolyban, és a nézőknek ma már az is izgalmas, ha a magam nevében csavarok egyet a recepten, Anya nélkül.

De van, amire nincs recept. Pláne nincs jobbító csavar. Már soha nem tudom visszafordítani, hogy eltávolodtunk. Képtelenség helyrehozni a félregubancolt köteléket. Lehetetlen megmagyarázni, hogy én nem ezt akartam. Péter sem. Mi nem ezt akartuk.

Sajnálom, Anya. Túl sokat kavartam. Ugye majd kifőzünk mi még együtt valamit…

Te is főznél valamit? Galériánkban könnyű októberi recepteket találsz!