Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Dóri a harmincas évei közelében járó, fiatal, igényes, szép nő: angolt tanít egy budapesti gimnáziumban. Kisfiát, Milót éppen annak az iskolának az első osztályába íratta be, ahova én is a saját kisfiamat. Az én kissé nagyszájú, főnökösködő, de alapvetően jószívű gyerekem hamar összehaverkodott az extrémen visszahúzódó, szótlan, de rendkívül szeretetteljes kisfiúval.

Hónapokig jártunk úgy suliba, hogy a fiúk reggel találkoztak a busznál és aztán előreszaladtak, mi pedig semmiségekről beszélgetve követtük őket; délután pedig még egy órácskát maradtunk a közeli játszótéren. Az egyik nap azonban sehol se láttam Dórit. Miló kiszaladt az iskolából, és a fiammal együtt öltözködni kezdtek. Aggódva vártam egy darabig, mert Dórival nem cseréltünk számot, ezért felhívni sem tudtam. Ekkor azonban egy szintén nagyon fiatal, hosszú, szőkésbarna hajú lány lépett be az ajtón. Odasétált hozzánk, kissé távolságtartóan a gyerekekhez fordult, majd rámosolygott Milóra: – Na gyere, harcos – mondta. Némi csodálkozás után bemutatkoztam, majd megkérdeztem: – Mi történt Miló anyukájával? Beteg? Nagyon aggódom miatta.

A lány rám nézett, majd elnevette magát. – Én vagyok Miló anyukája – mondta. Miló rámosolygott, megfogta a lány kezét, majd tőle szokatlan cserfességgel beszélni kezdett a napjáról, kirángatta az iskolakapun és eltűntek.

Ha egész pontosak akarunk lenni, kissé ideges voltam. Alig vártam a másnap reggelt, mert úgy gondoltam, kevésbé fagyok majd le, és kikérdezem a lányt. A lány helyett azonban, ahogy az a normális kerékvágásban történni szokott, Dóri fordult be a sarkon kézen fogva Milóval. A kisfiam odaszaladt a barátjához, és mintha mi sem történt volna, szökdécselve haladni kezdtek az iskola felé. Megszaporáztam a lépteimet, és Dóri mellé léptem.

– Szia, hallom, találkoztál tegnap Blankával – kezdte rögtön, majd mesélni kezdett.

Megéri

– Gondolom, sejted, hogy fiatalon házasodtunk a férjemmel, Tomival. Még az egyetem alatt találkoztunk, egy közös nyári táboroztatáson vettünk részt mind a ketten, ahol nyári munkában felügyeltünk alsó tagozatos gyerekeket. Ő Pécsen végzett, én pesti lány vagyok, gyakorlatilag nincs közös ismerősünk, de hasonlóan gondolkodunk, hasonló az értékrendünk, azonnal megértettük egymást. Ráadásul mind a ketten kicsit csöndesebb, befelé forduló emberek vagyunk, akik jobb szeretnek olvasgatni, kirándulni, társasjátékozni. Furcsa módon az elején pont a visszafogottságunk nehezítette meg a kapcsolatot. A tábor alatt csak kerülgettük egymást, és aztán hosszú-hosszú levelezéseknek kellett következnie, mire találkoztunk személyesen, és sok-sok találkozásnak, mire el mert csattanni az első csók.

És amikor először aludtam az albérleti szobájában... Másnap reggel szerelemtől elkábulva, boldogan csillogó szemmel ébredtem fel, mégpedig arra a látványra, hogy a fiúm a teraszon ülve dohányzik (nem láttam addig cigit a szájában), a csikkekből ítélve elszívott már vagy két dobozzal. És sír. Nem voltam egy nagyon tapasztalt lány, de erre azért nem számítottam. Amikor azonban odamentem hozzá, átölelte a derekamat, és úgy szorította a homlokát a csípőmhöz, úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló. Azt mondta, hogy nem akar elveszíteni, de nem volt velem őszinte. Akkor és ott tudtam meg, hogy az én szelíd Tomim apa lesz. Valószínűleg.

Igen, erre a valószínűleg szóra kaptam fel én is a fejemet. Hogy ezt így hogy. Tominak volt egy pár hónapig tartó kapcsolata az egyik szaktársa húgával. Egyikük sem gondolta túl komolyan, a lány meg is csalta, több fiúval is. Aztán szakítottak. Ekkor azonban kiderült, hogy a lány terhes. És nem hajlandó elvetetni – ahogy arra sem, hogy kiderítse, ki az apa. Azt mondja, Tomi. Tomi pedig, a maga szelídségével, elfogadja, hogy igen.

Látom az arcodon, hogy az egész sztorit agymenésnek tartod. El tudod akkor képzelni, hogy én mit éreztem? Hogy történhet ez? És miért? És ami a legfőbb – miért éppen velünk? Miért éppen velem? Amikor végre találok egy férfit, egy fiút, akibe örökre és azonnal, és akinek ÉN akarok gyereket szülni...? De ránéztem Tomi bozontos hajára, beletúrtam, és annyit mondtam: megoldjuk. Mert úgy éreztem, hogy miatta megéri.

Vasárnapi apuka

– Így történt, hogy Tomival együtt az életem része lett Blanka, és később a kis Miló is. Blanka, ahogy sejteni lehet, minden, csak nem egyszerű eset. A mániás-depressziós személyiség tipikus példája, és ezt szerencsére most már nemcsak én mondom, hanem egy pszichológus is: akkor viszont még csak egy furán viselkedő, kiszámíthatatlanul szeszélyes fiatal, bizonytalan lány volt, aki folyton ráakaszkodott a barátomra, és volt egy aduásza: egy terheshasa, illetve később egy kisbabája.

Nagyon nehéz volt ez valamennyiünk számára: főleg, miután Tomi és én másfél év együttjárás után összeházasodtunk. Tomi közben a nevére vette a babát, és úgy viselkedett, mint egy vasárnapi apuka. Hétvégenként meglátogatta a kicsit, és – kezdő tanárként is – a fizetéséhez mérten támogatta az anyukát, amennyire csak tudta: de nem Blankához tartozott, hanem hozzám, a feleségéhez. Blankának viszont nem csak a pénzére és az idejére lett volna szüksége, hanem erős érzelmi támaszra is. Ezért folyamatosan elégedetlenkedett és követelőzött, panaszkodott, hogy Tomi miért nem viselkedik úgy, mintha a családja lennének. Csakhogy nem voltak Tomi családja. Tomi nem választotta ezt a lányt, nem választotta ezt az életet. Az egyetlen, ami tudatos döntése volt és nem egy rákényszerített dolog, hogy nem bújt ki a felelősség terhe alól. De egy nem sikerült védekezés vagy – legyünk gonoszak – mások nem sikerült védekezése miatt nem volt hajlandó beáldozni az életét és odadobni a szerelmünket. Azt viszont vállalta, hogy amennyire tud, gondoskodik a gyerekről.

Igazából azt hiszem, Blanka sose volt szerelmes Tomiba. Miló megszületése után sem. A próbálkozásai is csak olyan tessék-lássék próbálkozások voltak: nem szexuálisan akarta elcsábítani a férjemet, hanem egzisztenciálisan. Aztán, mikor ez nem sikerült, és lassan Miló is cseperedni kezdett, egyre inkább változott a köztünk lévő viszony. Beismerem, az elején bennem is jóval több féltékenység volt. És nemcsak Blankára, hanem Milóra is féltékeny voltam. Hogy elveszi tőlem a férjemet. Hogy van valaki, akit Tomi legalább annyira szeret, mint engem.

Aztán, egy idő után, ahogy a gyerek egyre nagyobb lett, úgy szégyelltem el magam ezekért a gondolatokért. Mert Milónak szüksége volt Tomi szeretetére. Talán még nálam is jobban – döbbentem rá. Egy idő után már nem volt ildomos, egyszerűen nem lehetett arra gondolni, hogy vajon a kisfiú valóban, vér szerint Tomié-e. Miló létezett, és Tomihoz tartozott. Az ő gyereke volt, Tomi pedig az apukája. Én pedig nemcsak a kisfiúval békéltem meg, hanem az anyukájával is. És azzal a létformával, hogy a keresetünk és az időnk egy részét egy számomra vér szerint nem rokon, de annál izgalmasabb, elevenebb kis lényre költjük. Mire oviba ment, Miló lett az egyik, hozzám legközelebb álló ember. Szerettem és aggódtam miatta.

Becsavarodás

– Főleg akkor, amikor Blanka úgy döntött, egyedülálló anyukaként visszatér az életbe és pasizgat kicsit. Ezt mind a ketten remek ötletnek tartottuk Tomival. Jó lett volna teljes családot látni Miló körül. Csakhogy Blanka nem igazán remekelt sem a pasifogásban, sem a türelemben. Nehéz volt megállni, hogy ne szóljunk bele nagyon élesen, amikor láttuk, hogy egy-két hetes ismeretség után vitte fel a férfiakat és mutatta be Milónak mindig nagy örömmel mint „új apukáját”, hogy aztán pár héttel később bőgve dobja őket.

Értettem persze, hogy magányos, de a gyerek egyre zavartabb és összetörtebb lett, kezdtek összekuszálódni a fejében a dolgok, és egyre inkább elvesztette az érzelmi biztonságát. Hol egy tetovált fiú volt az új apukája, aki folyton bulizni járt és bent dohányzott a konyhában, hol Blanka egyik volt professzora, aki csak távolról méregette a kisfiút, hol meg valami gyerekkori barát, akiről alig is tudtunk meg valamit, mert mire felmelegítették a kapcsolatot, ki is hűlt. Blanka pedig egyre inkább belecsavarodott az egyedüllétbe és – Tomi szerint – a semmittevésbe is. Mert mióta teherbe esett és babát szült, otthagyta az egyetemet és beköltözött egy kis lakásba Pécsen, amit a szüleitől kapott, és a gyesen, Tomi pénzén, meg némi zsebpénzen kívül csak alkalmi fordítgatásokból, ebből-abból élt. A gyerek pedig leginkább a játszópajtása volt.

Tomi mindezt akkor elégelte meg, amikor Milónak súlyos viselkedészavarai lettek, és dadogni kezdett. Nehezen viselte, ha idegenek szóltak hozzá, agresszívan reagált, verekedett, harapott. Dührohamai és kitörései voltak, máskor viszont túlságosan is bezárkózott, csak csendesen játszott a sarokban, amiből alig lehetett észhez téríteni. Az anyja éppen a legutolsó pasija után bánkódott, és egyre világosabban látszott, hogy ha nem történik vele valami isteni csoda, akkor konkrétan a huszonévei elején fogja tökéletesen elbaltázni az életét. És Tomi nem akarta, hogy ezért bárki is Milót okolja. Mert Milónak semmi köze nem volt hozzá. Csakis Blanka tehetetlenségén és lelki nyavalyáin múlt: de Tominak az az álláspontja, hogy mindenhonnan fel lehet állni.

Egy család vagyunk

Meglátogattuk őket Pécsen. Az én szelíd, kedves férjem bement a volt csajával a hálószobába, és egy kis csönd után egyre emelkedő hangot, majd húsz percen keresztül csak üvöltést hallottam. Amúgy teljesen barátságosan, már-már atyaian üvöltött. Olyan fejmosás volt, amit a saját szüleimtől nem kaptam sose. Hogy nézze meg magát Blanka. Huszonnégy éves. Gyönyörű, egészséges, fiatal, anyja egy szintén gyönyörű, egészséges gyereknek, van lakása, pénze, élete, a családja támogatja: olyan dolgok, amikért kevésbé szerencsések odaadnák a fél kezüket. Csak egy részéért is, nemhogy az egész csomagért így egyben. Úgyhogy most azonnal beiratkozik levelezőre, munkát keres, elmegy pszichológushoz, és helyrerakja magát, a zűrös magánéletével együtt. Mi pedig addig vigyázunk Milóra.

Azzal kicsattogott a szobából. Én megrökönyödve hallgattam, Blanka pedig bent ült az ágyon, és megkönnyebbülten sírt. És ahogy ránéztem, világossá vált számomra: ez a gyerek nem anyának való. Kedves, jószívű kislány, nagyon szereti Milót, de nem tudja magára vállalni a felelősségét. Én és Tomi sokkal biztosabb családot tudunk nyújtani a kisfiúnak. Teljesen logikus lépés. Úgyhogy összepakoltunk egy kofferbe, és úgy jöttünk haza, mint egy család.

Blankának nagyjából másfél évbe telt összekaparni magát a padlóról. Voltak jobb és rosszabb időszakai, de végig mellette álltunk. Volt, hogy zokogva hívott fel, hogy elvesszük tőle a gyerekét. Már mentünk is le hozzá hármasban. Volt, hogy azért hívott fel (engem, mert egy idő után jobban kötődött hozzám, mint Tomihoz), hogy ő most azonnal megöli magát, mert nincs értelme. A vibrálóbb szakaszaiban viszont tele volt lázas tervekkel, persze jó messze bármiféle megvalósítástól, és nem értette, miért próbáljuk lehűteni a szárnyaló lelkesedését.

Nem volt egy egyszerű szakasz, na. De a pszichológus, a rendszeresség, a segítség és a szeretet megtette a hatását. A gyereken is, az anyukán is. Illetve – valljuk be – kicsit Blankát is úgy kezeljük, mint a gyerekünket. Saját gyereket is szeretnénk majd, ha egy kicsit kiegyensúlyozottabbak a körülmények. De egyelőre ők vannak. Együtt örültünk, ha sikerül egy vizsgája. Szomorkodtunk, ha nem. Most pedig kitartunk mellette-mellettük, úgy is, hogy Blanka két hónapja munkát és albérletet keres Pesten. Ehhez a mi vendégszobánkat veszi igénybe. De nagyon igyekszik. Próbál alkalmazkodni, segít bevásárolni, takarítani. Miló rendszeresen a karjában alszik el, aztán hajnalban kibújik onnan, átjön a mi szobánkba, bevackolódik közénk. Mi egy kicsit zavarban vagyunk, ő egyáltalán nem. Biztonságban érzi magát. Mert bármilyen furcsán és szokatlanul is működjön, ott vagyunk és vigyázunk egymásra. Küzdünk egymásért. Számíthatunk egymásra. Mi vagyunk Miló, az apukája és az anyukái. Lehet, hogy szokatlan – de egy család vagyunk.

Dóri itt elhallgatott, és a gyerekek után nézett, akik hangos sivalkodással rohantak az iskola felé a többi gyerek között. Döbbenten bámultam rá. Azt sejtettem, hogy lenyűgöző nő – de nem gondoltam, hogy ilyen sztori van mögötte, és ilyen lelkierő. Mert én azt hiszem, nem tudtam volna olyan nyugodt révbe kormányozni ezt a történetet, mint Dóri. És te?