(A történet pár hete esett meg velünk egy budai étteremben, további részletet a helyről nem árulhatunk el.)

Egy budapesti bisztróban ülünk, odakinn egyik pillanatban az eleredő eső, a másikban a verőfényes napsütés váltogatja egymást, de még nem szívesen ülünk ki a teraszra. Velünk szemben egy fiatal pár a közepes testű, feltehetően keverék kutyájával estebédel, mellettünk két asztallal egy négytagú család: anya, apa, nagyjából 4 és 6 éves kölykökkel. A kutya jól szocializáltnak tűnik, legalábbis még egy hangot nem adott ki magából, mindössze néha felül és erősen szuggeráló tekintettel nézi az asztalt, hátha csurran-cseppen neki pár falat.

Közepes a hangzavar, az étterem majdnem fullon van, de azért a kis család gyerekeinek evőeszközzel való kalimpálása kezd irritálóvá válni, és az is elég látványos, hogy az apuka csendben tűr, miközben az anyuka néhány percenként elereszti a hangját a csemeték irányába: "fejezd már be Ármin, a testvéred azért csinálja, mert tőled látja!". De ami ezután jön, arra nagyon nem számítunk...

Ármin: – Anya, az a kutya hogy jöhetett be az étterembe?

(Nincs válasz, anya majszol. A kutya férfi gazdája a gyerekre emeli a tekintetét, de látszólag próbál nem tudomást venni a gyermek kérdéséről.)

Ármin: – Anyaaa! Kérdeztem ám valamit! Minek van itt ez a büdös kutya?

Anya: – Biztos beengedték a pincérek.

(Semmi helyreigazítás, hogy a kutya nem büdös, vagy hogy ne ilyen hangosan...nem hisszük el.)

Ármin: – De ehetnének kint is, nem?

Apa: – Ármin, halkuljál el kisfiam!

(A kutya férfi gazdája csak száját félrehúzva mosolyog...)

Testvér: – Nem fog ide kakilni?

Anya: – Hát, nagyon remélem, hogy nem...

Apa: – Szívem, nem lehetne halkabban?

(Közben a kisebb gyerek a poharat kocogtatja a kanállal, ami most már tényleg baromi idegesítő. A kutya már elfordulva fekszik a kövön, látszólag ignorálja a családot.)

Testvér: – Ha beszarik a kutya, majd megdobom ezzel a kanállal!

(Anya épp emelné fel a hangját, mire odalép az asztalukhoz a kutya férfi gazdája.)

Gazdi: – Elnézésüket kérem, zavarjuk önöket valamivel?

Apa: – Nem, a gyerekek csak a kutyusról beszélgettek.

Gazdi: – Igen, ezt nehéz lett volna nem meghallani, de mindenki megnyugtatására mondanám, hogy a kutya nem szokott az étteremben kakilni.

Ármin: – Anya utálja a kutyákat, ezért nem lehet nekünk otthon!

Gazdi: – Hát nem mindenki szereti őket, pedig látod, hogy milyen szépen viselkednek, ha jól meg vannak nevelve... (és ezzel fordulna is sarkon, és ülne vissza a helyére...)

(De apa közben váratlanul asztalt bont, és a kisebb gyerekkel elindul a mosdó irányába, s ehhez nyilván el kell haladniuk a kutya mellett. A kutya felemeli a fejét, mire a kisgyerek hirtelen mozdulatot tesz felé és artikulálatlanul rákiabál az állatra. Erre a kutya női gazdája felpattan...)

Gazdi 2: – Na jó, elég volt! Hölgyem, ne haragudjon, de nem elég, hogy eddig végig kellett hallgassuk a kutyánkról szóló csevegésüket, most még a gyerek jön és ráüvölt a kutyánkra. Elhiszem, hogy gyerek, de ezt azért már nem kéne hagyni!

Anya: – Engem ne okítson itt, hogy mit kéne! A kutyát étterembe vinni, azt nem kéne!

Gazdi 1: – Ez egy kutyabarát étterem, hölgyem, ki van írva.

Anya: – Akkor is lehet, hogy valakiket zavar, hogy itt a kutya!

Gazdi 2: – Ez a kutya? Mit zavarta magukat, egész végig mintha itt se lett volna. Ha nem tetszik, hogy bejöhet, akkor nem kell kutyabarát helyre menni!

(Apuka jön visszafele a gyerekkel, és látva a felfokozott idegállapotot, megpróbálja menteni a helyzetet.)

Apa: – Ne haragudjanak, nem akarta bántani a kutyát!

Gazdi 1: – Nyilván még gyerek, ezért csinálta.

Gazdi 2: – Attól, mert gyerek, már kéne tudjon egy étteremben viselkedni...

Anya: – Nem csinált semmi rosszat...

Gazdi 1: – Aha, az előző evőeszköz-szimfónia nyilván teljesen normális egy étteremben...

(Jön a pincér, hogy közbeavatkozzon...)

Pincér: – Elnézést, megkérem önöket, hogy legyenek kedvesek máshol folytatni a vitát, a hangoskodás zavarhatja a többi vendéget!

Gazdi 1: – Az előző csörömpölés még nem zavarta?

Gazdi 2: – Gyere, hagyjad, fizetek és menjünk!

Anya (a pincérnek): – Ezt így szokás intézni maguknál?

Pincér: – Asszonyom, ha jól láttam, a kutyát kifogásolták, de mi valóban egy kutyabarát hely vagyunk, ki is van írva az ajtóra...

Időközben mi épp indulni készültünk, így már csak hangfoszlányok jutnak el hozzánk az ajtó felé menet. Mi is elmegyünk a fekvő kutya mellett, aki ránk emeli a fejét, a férjem pedig csak annyit mond neki: „nagyon okos vagy!”

Remélem nem kellett őket szétválasztani!