A fiú, aki nem vágyhatott velem közös karácsonyra

Borítókép: A fiú, aki nem vágyhatott velem közös karácsonyra Forrás: Getty Images
Csak azért, mert más körülmények közül jött, miért ne lehettem volna vele?

Még az általános iskolában találkoztunk, egy másik osztályba járt, de mindig figyelt engem. Aztán ahogyan nagyobbak lettünk elkezdtünk egy társaságba járni, rengeteget játszottunk, marháskodtunk együtt, kialakult köztünk valamiféle barátság. Ez a kötődés a gimi alatt is tartott és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már több van köztünk, mint barátság. Valami vonzott a fiúban és adtam egy esélyt kettőnknek, bár be kell ismerjem, nem voltam belé elsöprően szerelmes.

A családja Erdélyből költözött Magyarországra még mielőtt mi megkezdtük az általános iskolát, így mire mi szerelmespárrá váltunk, nekik már bőven be kellett volna illeszkedniük ide. De valamiért nem így történt. A szülei borzasztóan kishitűek, zárkózottak voltak, a fiú állítása szerint azért, mert túl szerényen éltek. Az én családom ezzel szemben mindig eseményektől volt hangos, minden ünnepnek, összejövetelnek megadtuk a módját, így a karácsonynak is – bár a szüleim sosem „robbantottak bankot”, de a tisztességes munkájukból kétségkívül átlagos színvonal felett éltünk. Hogy miért mesélem ezt el? Nos, azért, mert a fiú édesanyja és édesapja – annak ellenére, hogy gyerekkorom óta ismertek engem –, mint utóbb kiderült számomra, nem nézték jó szemmel ezt a „társadalmi különbséget”.

Forrás: GettyImages

A 3 év alatt mindössze egyszer tudtam kiharcolni, hogy elhívjanak magukhoz egy teljesen átlagos ebédre épp karácsonykor, amikor is úgy ültünk az aprócska asztaluk körül mint 4 szobor. Próbáltam megtörni valamivel a jeget, így bedobtam egy átlagos témát, hogy mikor veszik a fenyőfát és hogyan díszítik.

Az apja felnézett a tányérjából, gúnyos mosolyt küldött felém és így szólt:

Nem vesszük, mert nincs rá pénzünk. Megvárjuk, amíg 24-én mind elkapkodják és az otthagyott fákból hazahozunk egyet.

Belém fagyott a szó. Annak ellenére, hogy az agyam felfogta, amit mondott, mégis tovább gördült volna a „hogyan díszítik” részhez. De nem lehetett. Egyértelműen a tudtomra adták, hogy fölösleges az igyekezetem. Az igyekezet, hogy megkedveltessem magam velük, amin vagy 3 éve minden erőmmel próbálkoztam. Hiába.

Többször nem mentem hozzájuk, és következő év februárjában a fiú minden előjel nélkül elhagyott. Piszkosul fájt, hogy nem kaptam választ akkor a miértre, de pár hónappal később egyszer találkoztunk és akkor előállt az igazsággal:

Anyámék szerint nem illettél hozzám, mert más a családod értékrendje, mint a miénknek
mondta.

Azóta azt gondolom, hogy ez valóban így volt és cseppet sem bánom, hogy elváltunk. Bár azt a mai napig nem értem, hogy miként állhatna egy ilyen apróság két szerelmes közé. Miért ne alakíthatnának ki egy közös értékrendet, új életet: nem másokét, a sajátjukat. Nincs két egyforma ember és egyforma család sem. Vannak, akik szerényebben és vannak, akik valamivel jobban élnek. De szerintem a szeretet, a szerelem túl kell mutasson ezeken. A fiú valamiért engedelmeskedett. Én elfogadtam. Nem volt ez nagy szerelem és nem volt erős sem. De arra azért kíváncsi lennék, hogy ki lesz az a lány, aki majd egyszer megfelel a szülőknek. Remélem, mire a fiú komolyan gondolja valakivel, rájön, hogy mindegy, kit szeret, azt a szüleinek mindössze elfogadniuk kell. Mert ha nem, akkor sosem lehet senkivel igazán meghitt, közös ünnepe.