1. Elhittem a „szőke herceg” mítoszt.

Ha kevesebbet kutakodtam volna kétségbeesetten az „Igazi” után, és inkább élményekre, helyekre, közösségekre, kínálkozó lehetőségekre fordítottam volna azt a rengeteg energiát, akkor boldogabb ember lettem volna. Ki tudja, hány különleges emberrel keresztezte volna egymást az utunk?

2. Vonakodtam fontos kérdéseket feltenni, mert féltem a választól.

Amikor már jó ideje komoly kapcsolatban éltem, de nem láttam, merre tart a dolog, akkor sem mertem rákérdezni a partneremnél, hogy ő miként érez. Nem csak attól rettegtem, hogy kiderül: ő is csak egy az elkötelezettségfóbiás férfiak ezrei közül (és ki hibáztatná őket?), hanem attól is, hogy vallatásnak fognak tűnni a kérdéseim, hogy úgy fog látszani, mintha kényszeríteni akarnám, hogy igába hajtsa a fejét. Ezért inkább becsuktam a szám, és egy csomó dolgot, amire őszintén kíváncsi voltam, sosem tudtam meg erről a kapcsolatról, és most már nem is fogom megtudni.

[cikk=44283]

3. Hiányzott belőlem a felszabadultság.

Olyan férfiakat kerestem, akik megfelelnek bizonyos tulajdonságoknak, egymás után pipálgattam (vagy húzogattam ki) a listák egyes pontjait a fejemben. Pedig jó néhányan forgolódtak körülöttem, akikkel egyszerűen fantasztikus volt felhőtlenül nevetni. Igen, lehet, hogy ez annak volt köszönhető, hogy nem akartam tőlük semmit, ezért nem bántam velük olyan görcsösen. Remélem, ezentúl mindig azt választom partnernek, aki mellett a legfelszabadultabban érzem magam.

4. Egy idő után már fogalmam se volt, mit akarok egy kapcsolattól.

Ezt valójában nem tekintem igazi hibának; inkább magától értetődő azután, ha arról, amit az ember akar, kiderül, hogy nem is akarja igazán. Hogy mi jön ezután? Céltalan útkeresés? Állandó levertség?Késő éjszakáig tartó kocsmázás és másnap délben ébredés hónapokon át? Mértéktelen férfifaló üzemmód? Az utóbbin kívül (ahhoz túl óvatos voltam) mindegyik megvolt nekem, de ettől még a célomhoz – pontosabban a célom megfogalmazásához – nem jutottam közelebb.

5. Nem a saját érdekeim voltak az első helyen.

Sokáig fontosabb volt a szerelmem kiléte, majd hogyléte, mint az, hogy hol akarok élni, mivel szeretném megkeresni a kenyerem... Amint helyre került a fontossági sorrend: 1. testi és lelki egészség 2. munka 3. hétköznapok, a megfelelő emberek bukkantak fel az életemben. Amikor pedig azok eltűntek, az életem alappillérei akkor sem sérültek.

[cikk=44121]

6. A kapcsolat vége után nem szakítottam meg minden érintkezést.

Neked minden exed jó barátod? Gratulálok – én nem így működöm. Főként most, a közösségi média korában, amikor külön technikai intézkedéseket kell tennem annak érdekében, hogy a férfi, aki a múlt héten törte össze a szívemet, ne bukkanjon fel a képernyőmön nap mint nap, csak mert lájkolt egy ostoba fotót. Szóval ilyen helyzetben törlöm az illetőt az ismerőseim közül, blokkolom és nem veszem fel, amikor hív. Hidd el, a saját hibáimból tanultam.

7. Nem szerettem magam eléggé.

Közhely, de ez az egyik legfontosabb egy jól működő kapcsolathoz, amelyben mindketten boldogok vagyunk. Ha nem szeretem magam eléggé és nem tartom magam elég nagyra, akkor nem tudom a tőlem telhető legtöbbet beleadni egy kapcsolatba. És könnyebben elfogadom, amit pedig nem szabadna. Az önszeretet számomra ma már azt jelenti, hogy méltósággal, „jaj de béna vagyok” és hasonló megjegyzések nélkül tudok jelen lenni mások társaságában. Képes vagyok kiszállni, ha nem nekem valónak találom a helyzetet, nemet mondani még annak is, akire a legjobban felnézek. És ha a megfelelő társ van mellettem, van bátorságom gyakran azt mondani neki, hogy szeretlek. Mert nem félek előtte feltárni magam. Remélem, az előttem álló évtizedek sem telnek majd másképp.