Múlt héten volt szerencsém részt venni a budapesti Roxette koncerten, melynek során érzelmek teljes skálája játszódott le bennem. Ezek közül az első, majd' fél órán át tartó sokk az volt, hogy megöregedtem. Nem vagyok egy nagy Roxette-rajongó, így nem kísértem figyelemmel az együttes sorsát, és bár egy-két számukat ismertem, sőt szerettem is a kétezres évek elejéről, nagyjából azért az a kép maradt meg bennem róluk, ahogy az 1991-ben megjelent Joyride című albumok borítóján feszítenek. Fiatalon, tele energiával. Ehhez képest a Roxette énekesnője úgy jött be a színpadra, ahogy a százéves nagymamám lépkedett élete utolsó heteiben, és egy pillanatt alatt úrrá lett rajtam az elmúlás érzése.

Néhány szám azonban elég volt ahhoz, hogy ez az érzés elmúljon, ugyanis lehet, hogy az énekesnőnek komoly gondot jelent a mozgás és a beszéd, ahogy azonban ott ült fekete zakóban, az ikonikus hidrogénszőke tüsi hajával, fehér nadrágban és fehér tornacipőben, annyira elegáns és erős volt a jelenléte, hogy hirtelen még egy kicsit meg is irigyeltem, hogy ha már betegeskednie kell, megteheti így, ilyen méltósággal, ilyen rajongással és ennyi szeretettel körülvéve.
Kifele jövet – az általános közvélekedés ellenére, amely szerint Marie egy hős – hallottam néhány olyan megjegyzést, hogy „hogy megöregedett”, meg hogy „szerencsétlen, minek áll színpadra”.
Lehet, hogy idealista vagyok, de ha most nekem valaki azt mondja, hogy húsz év múlva – túlélve egy majdnem teljesen reménytelen betegséget – nem fogok tudni járni segítség nélkül, és nehezemre fog esni a beszéd, de végigénekelek vagy húsz Roxette slágert, miközben úgy ülök, mint egy királynő, és a szeretteim vesznek körül, akik mind művészileg, mind emberileg azon lesznek, hogy a maximumon érezhessem magam, továbbá kétnaponta megtöltöm egy európai nagyváros valamelyik stadionját, ahol nekem tombol több tízezer ember, akkor lehet, hogy azt mondom, oké, legyen így.

Persze ezt nem mondja nekem senki, mert nem én vagyok a Roxette énekesnője... meg az ilyet amúgy sem szokták előre megmondani. De akkor is...