Egyáltalán nem mindegy, mit adunk/kapunk karácsonyra. Egyszerűen azért, mertnem mindennek tudunk egyformán örülni.

A kilencvenes évek elején Amerikában jártam egyetemre, és gyakorta kapott ela honvágy. Csak azért nem jöttem haza irracionálisan gyakran, mert még úgy semvolt elég pénzem, hogy a tanulás mellett pincérkedtem. A tandíj mindent elvitt.Így akkor is maradtam, amikor mehetnékem volt. Ám a 92-es karácsony közeledtévelmár ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a napfényes kaliforniai tengerpartotegy kis behavazott Bükkre cseréljem. Extra spórolással összejött a repjegy ára, elindultamhaza. Nem szóltam senkinek. Késő délután volt, mire Egerbe értem. Elsőutam a nyitott uszodába vezetett, ott tartott edzést a vízipólósoknak apám. A friss,hideg, sötét levegőt nagy lámpák fénye metszette a medence fölött, és a meleg vízpárája gomolygó fehér felhőbe burkolt mindent. Hallottam apám sípját, hallottama hangját, ahogy kiabál, veszekszik a játékosokkal, és a ködfelhon át néha az alakját iski tudtam venni. Ő nem látott engem. A párapamacsok takarásában átlopakodtama medence másik partjára, felültem a lelátóra, szembe apámmal, élveztem, hogyhazaértem, és vártam, hogy lebukjam. Amikor a föltámadó szél kissé elfújta a fehérvízgőzt, apám észrevett. Épp emelte volna szájához a sípját, de a mozdulat félbeszakadt.
Volt nagy öröm! Együtt mentünk haza. Otthon becsengettem, és izgatottan vártam,hogy anyám ajtót nyisson. A szeme nagyobbra nyílt, mint az ajtó, amikor meglátott.Úristen, mondta, csak nem rúgtak ki az egyetemről! És a nyakamba ugrott. Életemlegszebb és legjobb karácsonyi ajándéka volt ez, amikor megleptem a szüleimetmagammal, magamat pedig a szüleimmel.

Szöveg: Pócsik Anita, fotó: Emmer László