1. Mindent tudtunk egymásról

Évával egy ódon anglial kocsma emeletén lettünk barátnők. Nem a kölcsönös szimpátia, egy közös hobbi vagy a hasonlóságunk, hanem egy pályázatelbíráló bizottság döntése sodort minket egymás meg London mellé, két gyakornoki állásba és a két emeleti bérelt szobába. Mire fél év múlva hazajöttünk, mindent tudtunk egymásról: hétköznapi estéket, hétvégi utazásokat, unalmas vasárnapokat beszélgettünk végig, így ismertük meg a másik családját, otthon hagyott pasiját, barátnőit, egész addigi életét, pletykáltuk ki angol kollégáinkat és otthoni csoporttársainkat, elemeztük ki érzéseinket Angliával és az egész külföldi léttel meg gyakorlatilag mindennel kapcsolatban. Később itthon is dolgoztunk egy munkahelyen. Csak akkor jöttem rá, hogy ez mennyire kikezdte az önfegyelmemet, amikor Éva már máshová szerződött: újra meg kellett szoknom, hogy ha bármi örömöm, bánatom van, akkor azt nem oszthatom meg személyesen a barátnőmmel az első adandó kávé- vagy ebédszünetben. Még ma is sokszor eszembe jutnak a közös nevetéseink és az, hogy mit mondana erről vagy arról a helyzetről, pedig a barátságunk már hosszú és fontos évekkel ezelőtt megszakadt. De ez már egy másik történet lenne.

2. „Ne szeress engem annyira”

– mondtam állítólag a gimi tornaöltözőjében a későbbi legjobb barátnőmnek, Julcsinak. Akivel utána átvészeltem a saját kamaszkoromat. Meg az övét is. Akivel együtt izzadtunk-röhögtünk a kánikulában, pulcsiban, amit egyikünk sem mert levenni (mert örökölt, használt, kopott, béna, ciki blúz volt alatta). Akinek aztán az esküvőjén a tanúja lettem, s akinek – „a legjobb barátnő” jogán – beígértem ugyanezt a státuszt az én majdani esküvőmre.
Kár, hogy mire tényleg a tanúm lett, addigra már más is a ringben volt ugyanezért a címért – Annamarinak a következő esküvőmet ígértem meg. (Amire valószínűleg sohasem fog sor kerülni, és nem azért, mert ez az első „holtodiglan-holtomiglan” kapcsolattá vált volna, hanem mert elvált nőként nem akarok többé házasodni).
Évek óta semmit sem tudok Julcsiról, s idén épp a 20. barátságévet ünnepelhetnénk Annamarival. Fel is hívom, hogy tudjon róla!
„A legjobb barát” címért egyetlen fiú vetekedhet. Egy régi, olasz liaison, Lorenzo, aki 27 év csend után bukkant fel a net mélységes, meglepetéseket rejtő világából. Felkutatott engem. Úgy tűnik, jól tette!

--pagebreak--

3. Két szerelmes pár

Első elemi első napján Ildikóval egy padba ültetett minket a tanító néni, és elválaszthatatlanok lettünk. Harmadikban egy kosármeccsen megismerkedtünk két negyedikes sráccal. Zoli és Feri is haverok voltak, így mindig négyesben lógtunk. Hamarosan már két szerelmes pár voltunk, Ildikó Zolival jött össze, én Ferivel, de a dupla randikat is megtartottuk. Egyszer egy kánikulai délelőtt, már a végzés után, megláttam a néptelen Cukor utcában egy andalgó párt. Nyalták-falták egymást, és ők voltak: Ildikó és Feri. Elborult az agyam, utánuk rohantam, üvöltve nekiestem Ildikónak, és – igaz, véletlenül – akkora pofont kevertem le neki, hogy ha Feri el nem kapja, ott terül el a kövön. Ő a durvaságomon hökkent meg, én a barátnőm hűtlenségét sirattam – mert Feri iránt abban a pillanatban kihűlt a szívem. Addig sírtam, persze Zoli vállán, míg meg nem vigasztalódtam. Ma egy ikerház egyik felében mi lakunk Zolival. A másikban ők. Megbocsátottunk, de nem felejtettünk. Ja és a két lányunk egy osztályba jár.

4. Barátság elvakart sebekkel

Nehezen szerzek barátokat, és az még ritkábban fordul elő, hogy valakivel mindig, minden tekintetben egy húron pendüljek. Szandrával ez volt a helyzet. A húszas éveink közepén ismerkedtünk meg, amikor már azért nem a legjobb barátnőjébe csimpaszkodva jár ki a vécére az ember. Ezért mindig távolságtartóak voltunk. Nem meséltük el ügyes-bajos dolgainkat egymásnak, sokszor csak utólag tudtuk meg, hogy azért nem vette fel a telefont két hétig, mert épp Balin nyaralt. Szóval a távolságra, azt hiszem, mindkettőnknek igénye volt, és így természetes, hogy épp emiatt születtek a konfliktusok is. Igazából apróságok voltak ezek, említésre sem érdemesek, főleg évek távlatából nem. A valódi probléma ott keletkezett, amikor megpróbáltuk megbeszélni a köztünk feszülő ellentéteket: kiderült, hogy akármennyire is hasonló az érdeklődésünk, a lelkizős nyelvünk valahogy nem közös. A konfliktusok így elmérgesedtek, és most már nem szívesen vakargatjuk a sebeinket. A barátságunk pedig tart. Csak amiről nem lehet (vagy nem érdemes)beszélni, arról hallgatunk.

Szöveg: Éva magazin, fotó: Pinterest. A képek illusztrációk, vagyis nem a történet hőseit ábrázolják.