(Cikkünk egy régebbi lapszámunkban jelent meg.)

Amikor Klárival voltam nyolc hónapos terhes, Anyukám kórházba került. Mondta, hogy nemsokára meggyógyul és ő látogat majd meg engem a csecsemőosztályon. De aztán kiderült, hogy a végbélrák utolsó stádiumában van. Egy hónap múlva meghalt.

Persze nem volt ez egy problémátlan anya-lánya kapcsolat. Néha legjobb barátnők, szellemi társak voltunk, együtt jártunk mindenhova. És akkor mondjuk egyik nap megbeszéltük, hogy egyetem után mozi, találkozunk az Oktogonnál 8-kor – de nem jött el. Esett a hó, fáztak a lábujjaim és rosszat sejtettem. Telefonkártyával fölhívtam egy fülkéből. Persze hallottam a hangján, hogy megint részeg. Attól kezdve fél évig ki se józanodott. Aztán jött a nagyjelenet: bocsánatkérés, sírás, fogadalmak, hogy ezentúl minden más lesz. Én jó sok éven át mindig elhittem neki, hogy tényleg – nem úgy az öcsém, aki elég hamar feladta, és bezárkózott. Enyém volt a fájdalmasabb út, de kimenetelét tekintve nem a rosszabbik, állapítom meg így utólag.

Amikor a férjemet kinéztem magamnak, Anyu először nagyon nem helyeselte, hogy megint az ujjam köré csavarjak egy szerencsétlen fiút, akinek ráadásul már menyasszonya is van.
– Ez olyan nemszép dolog! – ráncolta a homlokát szelíden.
Aztán egyszer véletlenül összetalálkoztunk az utcán. Utána, nagy meglepetésemre, otthon azt mondja nekem:
– Tévedtem. Ez a fiú mégis jó lesz.

Jó is lett, és ő ezt már ránézésre tudta.

Egy idő után különben én is kifáradtam, bezárkóztam, mint az öcsém. Nem akartam, hogy állandóan fájjon. Elkezdtük kiröhögni, ahogy ott botladozott idétlenül a lakásban, kereste a vodkásüvegét, amit mi jól eldugtunk. Vagy éppen nem dugtuk el, hanem kiöntöttük és vízzel helyettesítettük a piát.

Mikor haldoklott, nekem már volt egy gyerekem, vidéken laktunk. Az az igazság, hogy egy kicsit szerettem volna megúszni ezt az utolsó időszakot – hogy ne kelljen bejárni a kórházba, látni őt, csak haljon meg már és paff! Nekem már úgyis meghalt rég, zárjuk le ezt a témát.
Egyszer meglátogattam mégis, és rettenetes volt: végig csak arra várt, hogy megérkezzen Réka barátnőm, és ketten kivigyük a folyosóra cigizni. Kirohantam bőgni: rájöttem, hogy sose lehetek fontosabb, mint élete nagy szerelmei, a kémiai anyagok. Hazafelé a vonaton gondoltam is: nem akarom élve látni többet.

2003. május 20-án éjjel azt álmodtam, hogy bent vagyok nála a kórházban. Ülünk ketten a fehér székeken, beszélgetünk, ő szőke és mosolygós, olyan, ahogy kiskoromból emlékszem rá. És akkor rámutat az ágyra, arra az idétlenül hörgő, sárgás testre, hogy: ez meg mi? Nagyot nevetünk. Hogy ez volna – ő?? Olyan viccesnek tűnt hirtelen! De mi tudtuk mindketten, hogy az igazi az, aki itt ül velem szemben, és fiatal, és szép, és mosolyog!

Reggel telefonált a nagymama, hogy Anyunak éjszaka megállt a szíve, de sikerült újraéleszteni, Most kómában van, lélegeztetőgépen. Akkor már tudtam, hogy nem úszom meg, be kell mennem hozzá, mert engem vár.

Úgy is lett, pár nap múlva fölutaztam és elköszöntem. 25-én halt meg.
Klári egy hónappal később született. Most már kilencéves, és sose látta Anyut. De pont ugyanúgy ráncolja a homlokát, szelíden.