„Miért nem csináltatod meg magad?”

„Miért nem csináltatod meg magad?”

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

T

Többségünk eljátszott már a gondolattal, hogy valamelyik testrészét plasztikai sebész gondjaira bízza.

Többnyire ismerünk is valakit, aki megtette. És eltöprengünk: a művelet vajon ami problémánkat is megoldaná?

„Aránylag kis fejem van, és ehhez óriási orrot örököltem. Ez már gyerekkoromban is annyira zavart, hogy úgy 6–8 éves koromtól nem engedtem magam lefényképezni, s ha valaki ellőtt egy képet a közelemben, eltakartam az orrom." (Anikó)

„Atletikus testalkatom van, vékony a lábam, keskeny a csípőm, hatalmas a mellem. Lehet, hogy van, aki épp ilyen alakra vágyik, de én a mellemet mindig is a legfőbb gonosznak tekintettem, mert akadályozott a futásban, a lovaglásban, és öltözködni is nehezen tudtam tőle. " (Vera)

--pagebreak--

Vera (43)
„Atletikus testalkatom van, vékony a lábam, keskeny a csípőm, hatalmas a mellem. Lehet, hogy van, aki épp ilyen alakra vágyik, de én a mellemet mindig is a legfőbb gonosznak tekintettem, mert akadályozott a futásban, a lovaglásban, és öltözködni is nehezen tudtam tőle.
Az első kisebbítő műtétre másfél évvel azután vállalkoztam, hogy az első kisfiam szoptatását abbahagytam. Akkoriban még gyerekcipőben járt nálunk a plasztikai sebészet, nem is sikerült igazán jól a műtét. A két mellem nem lett szimmetrikus, és aformája sem tetszett. Tornászni ugyan jobban tudtam, és végre 75C-s melltartókba is belefértem, de nem voltam elégedett. Aztán született még két gyerekem, újra szoptattam, ettől megint megnőtt, majd megereszkedett a mellem – végül úgy döntöttem, hogy jöjjön egy újabb műtét.
Új orvoshoz mentem, akihez főleg pontyszájú cicababák jártak mellnagyobbításra, ajakfeltöltésre. Óriási becsben tartott, ilyen páciense nincs sok. Mivel a császármetszés után a műtéti heg felett a hasamon is kialakult egy övtáska, a kettőt egyszerre műtötte meg. A hasamon összehúzta a bőrt, a mellemet pedig újjávarázsolta. Szinte ki vagyok cserélve.
Egy ekkora beavatkozáshoz nagyon erősnek kell lenni fejben, és muszáj bízni az orvosban. Mivel kizárólag hozott anyagból dolgozik, sokkal kevésbé lehet kiszámítani az eredményt, mint egy implantátum behelyezésénél. Meg vagyok róla győződve, hogy a plasztikai sebészethez művészi és pszichológiai érzék is kell. Nálam másodszorra minden remekül sikerült. Egyelőre ugyan úgy nézek ki, mint egy háborús sebesült, tele vagyok hegekkel, de sokkal dinamikusabb lettem, képes vagyok lépést tartani a gyerekekkel, és öltözködni is jobban tudok az új alakomhoz.
Bár a súlyomra mindig vigyáznom kell, mert ha meghízom, amellem is megnő, ennyi belefér. Boldog vagyok és acsaládom is imádja, hogy végre jóban vagyok magammal.”

Erika (64)
„Már az első szülésem után megereszkedett a bőr a hasamon, de viszonylag hamar újra teherbe estem. A második baba aztán annyira rádőlt belülről a hasfalamra, hogy szülés után már nem is tudtam regenerálódni. Egy borzalmas bőrzacskó maradt ahasam helyén, ha leültem, az ölembe plattyant. Később kiderült, hogy ezt hívják kötényhasnak. Rettenetesen zavart, kizárólag hasleszorító gumibugyiban jártam. Egy orvos barátunk révén jutottam el a plasztikai sebészetre, ami a 80-as évek elején még állami kórházakban működött. Szépészeti és egészségügyi beavatkozásokat végeztek – az előbbiért fizetni kellett, az utóbbi ingyen volt. Az enyémet a társadalombiztosító állta, mert egészségügyi problémának bírálták el.
Egy hétre kellett befeküdnöm, de az olyan volt, mintha nyaralni mentem volna. Isteni hangulat uralkodott a szobában, mert mindenki azzal a reménnyel jött ide, hogy szebb és fiatalabb lesz. Még a gyerekektől is jó volt kicsit elszakadni és csak magunkkal törődni. Az orvosom a szakmája megszállottja volt, emlékszem, fél éjszaka mesélt az ágyam szélén az új eljárásokról.
Egy rokonom azt mondta a műtét előtt, hogy minek csinálom, úgysem lesz soha többé világbajnok hasam. (A szülések előtt az volt a legszebb testrészem.) De igenis világbajnok hasam lett! Arra később sem híztam, és feszes, lapos maradt mostanáig.“

Anikó (33)
„Aránylag kis fejem van, és ehhez óriási orrot örököltem. Ez már gyerekkoromban is annyira zavart, hogy úgy 6–8 éves koromtól nem engedtem magam lefényképezni, s ha valaki ellőtt egy képet a közelemben, eltakartam az orrom. Rettenetesen csúnyának láttam magam. Azt is tudtam, hogy egyszer meg fogom műttetni magam, mert volt előttem családi példa: egy nagynéném átesett ugyanezen az operáción, és a szüleim se akartak lebeszélni róla. Ráadásul az általános iskolai barátnőm anyukája plasztikai sebész volt, és többször mondta, hogy: »Na, ezt egyszer megcsinálom neked.« Így is lett. Csak azt vártam meg, hogy betöltsem a 18-at, és már márciusban kés alá feküdtem, a nyári szünetig sem bírtam ki. Ezért aztán eltitkolni sem tudtam az iskolában. Úgy búcsúztam el mindenkitől, hogy mire visszajövök, új orrom lesz.
A műtét sokkal komolyabb volt, mint amire számítottam, három és fél órán át tartott. Érzésteleníteni csak kívülről lehetett, ezért az operáció során folyamatosan kaptam injekciókat az arcomba, de az is annyira fájt, hogy két óra után szinte sokkot kaptam. Utána borzalmasan néztem ki, tele voltam véraláfutással, az orromra pedig egy behemót gipsz került. (Ezt egyébként eltettem emlékbe.) Amikor az apukám meglátott, kifordult a szobából, és el kellett mennie sétálni. Egy hétig otthon pihentem, és mire visszamentem az iskolába, már alig látszott valami.
Izgalmas pillanat volt, amikor levették a gipszet. Az futott ki aszámon, hogy: »Úristen, de szép lettem.« De később rájöttem, hogy aki komplexusos, az mindig az marad. Egy ilyen beavatkozás csak az első lépés abban a folyamatban, hogy az ember megtanulja elfogadni és szeretni magát.”

Móni (42)
„Húszévesen borzasztóan nyomasztott, hogy nem egyforma akét mellem. Az egyik látványosan nagyobb volt, mint amásik, és nem tudtam vele mit kezdeni. Nem akartam folyton kitömködni a melltartómat vagy takargatni a felsőtestemet. Egyszer csak találtam egy csomót az egyikben, ami szerencsére jóindulatú daganatnak bizonyult. Az orvosom – aki nőgyógyász és plasztikai sebész egyben – azt javasolta, hogy ha már ki kell operálni, egyenlítsük ki rögtön a méretkülönbséget is.
A műtétre külföldön került sor, mert ő addigra ott dolgozott. Itt a csomó helyét azonnal implantátummal pótolták, hogy megmaradjon a mell mérete. Nekem rögtön amásikba is került egy szilikonszármazék – de ez nem ugyanaz az anyag, mint amit a szépészeti beavatkozásoknál alkalmaznak. Azt mondták, aszoptatásban nem fog akadályozni – különben bele sem mentem volna.
Elvileg tízévente kellett volna cserélni, de közben megházasodtam, sorban születtek a gyerekeim, és csak most tudtam sort keríteni a második műtétre – 22 évvel később, és három hónappal azután, hogy a legkisebb gyerekem abbahagyta aszopást. Egy hete estem túl rajta, és állítólag ez az anyag már életem végéig bent maradhat. Bár az orvosom felajánlotta, nem kértem nagyobb implantátumot, mert sosem akartam nagy mellet, csak egyformán kicsit. Nagyon jó érzés, hogy nem lesz szükségem szivacsos melltartóra és fürdőruhában sem kell feszélyezve éreznem magam.
Örülök, hogy húszévesen átestem a beavatkozáson. Nem tudom, mi lett volna, ha a fiatalságom ezzel a problémával telik. Így egész rövid ideig tartott a szorongás.”

Lívia (30)
„Az egyik fülem mindig is elállt egy kicsit és kikandikált aleengedett hajamból, ami egész életemben bosszantott. Műtétre azonban mindaddig nem gondoltam, míg egy fül-orr-gégész bácsi így nem szólt hozzám: »Nini, ezt nem kéne megcsináltatni?« Ekkor kezdett igazán zavarni a dolog, így aztán nem haboztam, és amikor lehetőség nyílt rá, megműttettem.
Ez egy egyszerű beavatkozás, el is határoztam, ha a gyerekem örökli az elálló fülemet, már kiskorában megoperáltatom, hogy megkíméljem a későbbi kellemetlenségektől. Azóta összefogva tudom hordani a hajam, és nem bosszant minden tükörbe nézés.
Pár évre rá elhatároztam, hogy a mellemet is megoperáltatom. Anyukámnak bomba jó melle van, ami a terhesség alatt nőtt meg és úgy maradt. Azt reméltem, velem is ez történik, de 27évesen még nem jártam a családalapítás közelében, ezért nem vártam tovább. Az elhatározásom után egy héttel már kés alá fekhettem, épp akkoriban jártam ugyanis kozmetikusnál, aki eldicsekedett az új mellével. Hirtelen lekapta a pólóját és megmutatta. Némi tájékozódás után végül az ő orvosához mentem el. Ehhez már nem kaptam szülői hozzájárulást, az édesapám egy hónapig nem beszélt velem. És arra sem számítottam, hogy ennyire fájni fog. Egy hétig csak a barátom segítségével tudtam lefeküdni az ágyba. Az ember nem is gondolná, hogy a hátradőléshez mennyi mellkörnyéki izmot használunk! Két-három hét múlva elmúlt a fájdalom, és maradt a szép mell. Nem lett nagyobb, mint amilyen régen volt push-up melltartóban, de akkor is ott van, ha leveszem a melltartót vagy ha lefogyok. Arról már megoszlik az ismerőseim véleménye, hogy mennyire tűnik eredetinek, de az biztos, hogy a mirigyállomány alá helyezett implantátumnál természetesebb hatású. Olyan is előfordult, hogy egy szórakozóhelyen odalépett hozzám valaki: »Fogadtunk ahaverommal, hogy igazi-e a melled, vagy sem!« Az ilyet elküldöm melegebb éghajlatra. Én elégedett vagyok.”

Kriszta (28)
„Az anyukámnak és nekem is volt olyan testrészem, amit a plasztikai sebészek úgy hívnak: a lovagló. A csípőn helyezkedik el, de úgy néz ki, mint a teve púpja: mindkét oldalon egy-egy zsírtömeg. Anyukám akkor szívatta le, amikor itthon még nem volt divatban a plasztika – én sokkal később, amikor ő már nem élt. Ha ő nem teszi meg ezt a lépést, valószínűleg soha nem lett volna hozzá merszem. Az övé ugyan pár év múlva újra megjelent a csípőjén, de nekem szerencsém volt, nem kúszott vissza rám.
Amíg ott volt, minden reggel sírógörccsel végződött az öltözködésem. Amelyik nadrág jó volt rám csípőben, az elállt derékban, kardigánt kötöttem a derekamra, de a hibát sehogy sem tudtam elrejteni. Végül elmentem egy plasztikai sebészhez, és még ott, arendelőben eldöntöttem, hogy belevágok. A műtét maga négy tűszúrásból áll, amin keresztül leszívják a zsírt, az én esetemben fél-fél litert. Még aznap hazamentem, és úgy tíz napig guminadrágot viseltem.
Amikor először vettem le a guminadrágot, csak azt láttam, hogy tiszta véraláfutás és seb volt a lábam, különben nem volt semmi különbség, sőt, kicsit még fel is vizesedtem. De pár hét elteltével már egyértelmű volt a változás. Ez volt életem legjobb döntése: egy egészen kis beavatkozás teljesen megváltoztatta az önértékelésemet. A műtét után elkezdtem többet adni magamra: nekiláttam tornászni, jobban figyeltem az étkezésre. Csakis jó hatásról tudok beszámolni.”

Ági (42)
„Már az első szülésem után meglazultak a méhemet tartó szalagjaim, de olyan hamar megérkezett a második baba, hogy nem jutott idő a műtétre, ráadásul közben orvost is váltottam. Az új dokim a szülés utáni kontrollon azt mondta: a méhszájat most már mindenképp meg kell operálni, mert ebben az állapotban könnyen kialakulhat méhnyakrák. Egyúttal hüvelyplasztikát is javasolt, mert az a terület is elvesztette arugalmasságát.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vettem észre, de magamtól nem gondoltam volna beavatkozásra. Azt hittem, a szülés velejárója, hogy az ember teste nem áll vissza teljesen. A régi méretű tampon már nem volt elég, a szexuális életünkben sokkal kevésbé tudtam átélni a befogadás élményét, tudatosabban kellett irányítanom az együttlétet, hogy ugyanazt érezzem, mint azelőtt. Egy barátnőm révén megismertem az intimtornát, de nekem nem használt – igaz, nem gyakoroltam mindennap.
Végül másfél évvel a második gyerek születése után lezajlott a műtét. Altatásban végezték, fájdalmat nem éreztem, és a szexben is csak két hét pihenőt kellett tartani. A műtét utáni első együttlét olyan volt, mintha másodszor is elvesztettem volna a szüzességem. Nem fájt, de óvatosnak kellett lennünk. Az egész műtéttel kapcsolatban csak jó érzések maradtak bennem, határozottan megérzem az előnyeit. Igazából utána jöttem csak rá, hogy a szüléssel járó – az önképemet, a szemléletemet, az életformámat és szinte mindent érintő – változások mennyire megviselték a testemet.”

Szöveg: Gyárfás Dorka, fotó: Europress. Ez a cikk a 2011. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

Tovább olvasok
25 különleges tehetség kihívásai és sikerei a Szegeden nyílt kiállításon

Esélyegyenlőségi kiállítás nyílt a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központjában. A tárlat alapjául az a „25 tehetséges ember története” című kiadvány szolgált, amely olyan fogyatékkal élő tehetségeket mutat be a művészet, a sport, a tudomány és a közélet területéről, akik valódi értéket teremtettek és mások számára is példaként szolgálnak.

8 remek tipp, hogyan rakj rendet az autódban

Az autód pici hely, ezért gyorsan lesz benne nagy kupi. Nem kell ennek így lennie, mutatunk néhány rendszerezési tippet, és mostantól mindig jó érzéssel indulhatsz reggel munkába.

Kövess minket

A negyed éves Éva előfizetésed mellé most fél évig az APA magazin 3 lapszámát is megkapod

Csak 2970 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem