Ugyanakkor alternatív jelzővel futottak azok a többé-kevésbé ismert, ám annál fontosabb társulatok (Arvisura, Pintér Béla és társulata, Krétakör), amelyeknek tagja volt, éppúgy, mint a lassan kultikussá váló, tavaly feloszlott Amorf Ördögök zenekar. Ma az utóbbiból kinőtt Péterfy Bori & Love Bandet viszi, és életében először kőszínházban – a Nemzetiben – játszik szeptembertől.

A csapból is Ön folyik – és ezt most egyáltalán nem negatív értelemben állítom.
Nos, igen. A lemezem nagyon jól sikerült, plusz a Petőfi rádió „fordult egyet”, és olyan normális mai popzenét kezdett sugározni. Ez a két dolog egyszerre történt meg, és így váratlan, nagyobb sikert hozott, mint amire számítottam.
Nem érezték, hogy a bemutatkozó lemez ütni fog?
Nem. Az ember ezt nem érzi, és nem is így foglalkoztat, hogy sikeres lesz-e a munkám. Az afajta színház például, ahol én dolgozom, a világon mindenhol nagyot üt, csak itthon nem.

Ki tehet erről?
A média. De a Petőfi rádió esete nagyon jól megmutatta, hogy lehetne másképpen is. Most, anyáron, járjuk a fesztiválokat a zenekarommal. Éslátom, hogy a Zagar vagy a Vad Fruttik zenekarokat így ismerték meg a hallgatók – és imádják őket! Őrjöngenek értük! De említhetnék még rengeteg magyar előadót. Ez azért szomorú, mert az egy generációval előttünk járó zenészek – vagy például az előző zenekarom, az Amorf Ördögök – eléggé elvéreztek azon, hogy nem volt ilyen jellegű ismertséget biztosító fórumuk. Ott aKispál és a Borz, amelyen egy generáció nőtt fel, és nem szerepelt rádióban.

Nevetséges
Mit változtatna meg a kulturális életben?
Mindent! A színházakat is teljesen át kellene alakítani, mert rosszul működnek. Idejét múltak. Nincs egy rendes jazzrádió, és rendes jazzklubok sem...
Megkeseredett?
Nem! De azért a Krétakör társulatával megéltünk furcsa pillanatokat. Főleg, amikor hazaérkeztünk külföldről. A világ leghíresebb társulataival játszottunk, elképesztő sikerrel, itthon meg mindig rákérdeznek: milyen kör? Kik ezek? Alternatívok?Jó, az utolsó egy-két évben sokat foglalkoztak velünk, leginkább a réteg- és a szakmai lapok. De a nyilvánossághoz így sem jutottunk el. A tévékről meg ne is beszéljünk...
Mert?
Mert nem érdemes. Kulturális műsorok nincsenek, ami meg van, azt is megszüntetik.
Azért Önről mégis egyre többet tudni. Mi dobta meg ennyire az ismertségét? A zene?
Abszolút. Megszerették az emberek a lemezt, aszámaimat, és ez generálta az ismertséget.

Érdekeljen, amit csinálok
Mikor vette a fejébe, hogy színész lesz?
Még a gimnáziumban.
Kétszer is nekifutott a felvételinek. Miért nem jött össze?
Nem voltam jó. Sőt, azt hiszem, ma is rossz volnék.
Miért?
Mert a vizsgahelyzet nyomása alatt nem tudom magamból kihozni a jó teljesítményt. Én egy szereplőválogatáson is többnyire rossz vagyok. Szoktunk erről beszélgetni a színész kollégákkal: van, akit blokkol a versenyhelyzet, van, akit tuningol.

Mi kell ahhoz, hogy kinyíljon?
Bizalom. Az kell, hogy a társaim inspiráljanak, „elkapjanak”. Hogy érdekeljen az, amit csinálok. A rendezőkkel is így vagyok mindig: ha olyannal dolgozom együtt, aki nem hat rám, akkor az egész próbafolyamat kínszenvedés lesz. Nagyon be tudok görcsölni.
Apró lépésekkel keveredett a szakmába. A Térszínházban kezdte, majd a Szkénében folytatta, kis feladatokkal. Mikor érezte, hogy jól döntött?
Amikor Pintér Béla társulatában kezdtem dolgozni. Ez nem sokkal a krétakörös idők előtt történt. Béla szuper csapatot válogatott maga köré, és már az első előadása kiforrott volt. Ott éreztem azt, hogy úgy dolgozhatom, ahogy mindig is szerettem volna.
Hogyan?
Béla totálisan individualista színházat csinál. Saját élményekből írja a darabot. Személyre osztja a szerepeket, zseniálisan látja a színészeit. Rájuk találja ki a karaktereket, és közös munkával dolgozzák ki az előadást. És hát... ő is egy szörnyeteg a maga módján. Az ő munkája is most kezd beérni: sorban nyerik a díjakat, az előadásaikra pedig nem lehet beférni.

Alkotó folyamat
Mennyire kerül más tudatállapotba a színpadon?
Más idősíkba kerülök. Nagyon erős koncentrációt igényel a színpadi lét. A Krétakörben egyre inkább arra treníroztuk magunkat, hogymiként legyünk képesek a lehető legtudatosabban megfelelni az adott pillanatnak. Iszonyatosan küzdöttünk az ellen, hogy az előadás rutinná váljon – amit kőszínházakban nagyon sokszor tapasztalhatunk. Velem legalábbis rengetegszer előfordul, hogy unatkozom a nézőtéren. Ez akkor történik, ha nagyon „beállt” előadást látok, nem pedig a valóságot. Schilling Árpád, a Krétakör motorja és rendezője különösen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezt elkerüljük.
Úgy tudom, folyamatosan el is vonultak hosszabb-rövidebb időszakra, és teljesen kizárták a külvilágot ilyenkor.
Nemcsak a próbák során, de a bemutató után is megtörtént ez, amikor elvonultunk „karbantartani” a darabot. 10–20 előadás után mindig átvettünk mindent, és megbeszéltük, hogyan lehetne még jobbá tenni az egészet, hogy minden előadás más legyen, és csakis arról az egy napról szóljon.

Mennyi ebben a gyötrelem és mennyi agyönyör?
Mint minden más alkotómunkában. Ami a legnehezebb – és amit nem lehet nyakon csípni: mitől jön az ihlet? Mitől van, hogy az ember mindent megpróbál, és az alkotó folyamat mégis elakad, nem tud megtörténni? Az a legnagyobb kérdés, hogy az ember miként tudja elérni, hogy soha ne legyen fásult. Hogy valamit mindenképpen tudjon adni. De ha egy színész nagyon sokat játszik – márpedig a Krétakörrel előfordult, hogy egy hónapban 20–25 estén színpadon voltam –, óhatatlanul beüt egy-két olyan nap, amikor nem tudok semmit adni. Az pedig szörnyű érzés. De szerencsére ott aholnap...
Kiszúrja ezt a néző?
Általában nem. És ha nem szúrja ki, akkor érzi az ember, hogy szakmailag mégiscsak tudhat valamit.
Hogy jön az ihlet? Miként csalogatja elő?
Ezek titkos receptek!
Na de mégis...
A legfontosabb a szellemi felkészülés és a koncentráció. Ezek elengedhetetlenek. Aztán pedig... reménykedni kell!
Egyébként: mi történt a Krétakörrel? Ennyi volt benne?
Ez Schilling Árpád személyes története: egyszerűen nem érezte szabadnak magát ezen körülmények és korlátok között. Ezért hozta meg a döntést, hogy szélnek ereszti a társulatot.
Önt megviselte?
Keseregtünk rajta, mert ez volt életünk egyik legfontosabb története. Mi, a színészek úgy éreztük, lenne még bennünk erő a folytatáshoz. De ez így is izgalmas.
Főleg, hogy szeptembertől leszerződött aNemzeti Színházhoz. (Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg. A szerk.)
Ez egy kísérlet lesz a részemről. Lehet, hogy egy év múlva azt mondom: bocsánat, ez nem nekem való. De legalább megpróbáltam. Nem tudtam ellenállni Alföldi Róbert felkérésének. Izgat afeladat, sok ott a jó színész, akitől tanulhatok. Meglátjuk. Lehet, hogy abszolút kudarc lesz.
Milyen fajta színház alakul a Nemzetiben?
Fogalmam sincs... Meglepődtem, amikor felkértek. De igazából persze: megijedtem. Nemsokára kiderül, hogy volt-e rá okom.

Szöveg: Bus István, fotó: Miklóska Zoltán, Domaniczky Tivadar, Merényi Dávid, Erdély Mátyás. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.