„Soha nem néztem a magam hasznát, a vevő bukszáját, csak az a fontos, hogy egészségileg mi illik az illető külleméhez, koponyaalkatához, látási lehetőségeihez” – vallja az idén 95 éves Brassai Józsefné, Emi néni. És az évtizedeken át külföldről is visszajáró, elégedett vevők hitelt adnak a szavaknak.

A néhai Libál Lajos Veres Pálné utcai látszerészboltjába belépve az ember úgy érzi: egy forgatás díszletei közé csöppent. A film 1841-ben veszi kezdetét, akkor, amikor a Szudéta-Csehországból származó Libál Lajos, a tehetséges körzőgyáros, későbbi optikus megnyitja kis boltját. A film narrátora és egyben főszereplője Emi néni, aki 1937-ben 21 évesen áll be segédnek a Libál leszármazottak boltjába. Azóta, immár 74 éve szolgálja a vevőket sugárzó derűvel, megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel és mély empátiával. Itt minden mesél valamiről: a brüsszeli világkiállításon díjat nyert hajlított szék, amelyben a papa aludt 72 napig a pincében a második világháború alatt, a kis fiókok, melyek egykor bársonydobozban heverő műszemeket rejtettek, vagy a 110 éves, fáradtzöld fapult, mely mára némileg megkopott.

Látni mindig kell
2011-ből nézve majdnem egyidősnek látjuk Emi nénivel, aki az első világháború kellős közepén látta meg a napvilágot Mester utcai lakásukban az iskolaigazgató apa és a háztartásbeli anya ötödik, legkisebb gyerekeként. Hogy honnan ez az akkoriban női körökben igen szokatlan szakma, erre a kérdésre két választ is kapunk. Az első világháború ínséges éveit követően Emi néni egy segélyszervezet révén Belgiumba, majd később Svájcba került, ahonnan négy és fél év után visszatérve a magyart már csak törve, akcentussal beszélte, így a katedrához vezető út zárva maradt előtte. „Ha valaki szeret, akkor az szerető, a limonádét pedig nem szabad túlságosan levizelni” – hoz két bájos példát akkori nyelvi botlásaira. Még szóba jöhetett volna az ötvösség, ami ugyan szép szakma, de mégiscsak „az élet mellékága”. Látni azonban mindig kell, „mentül rosszabb a helyzet, annál jobban” – így lett Emi néniből az anno férfiak uralta szakmában a három női látszerész egyike.
A külföldi évek később felnőtt fejjel szépülnek meg. „Utóbb sok mindent megbocsátottam” – mereng el Emi néni. Akkor azonban csak a honvágy és a gyermeki sértettség dúlt benne. Utóbbi akkora volt, hogy még a kedvenc húsos palacsintát is érintetlenül hagyta az asztalon. Mégiscsak felháborító, hogy egy kislányt, aki vágyakozva jegyzi meg a kék villamos láttán, hogy „nálunk sárga”, azzal tromfolnak le, hogy „az nem lehet, a Balkánon nincs villamos”! A dúsgazdag, szófukar „svejci” nő, akinek két elnyűtt blúza volt, és spórolásból soha nem utazott villamoson, bocsánatkérés helyett az utolsó három hónapra saját költségen kihozatta az otthon maradt testvéreket. „Nem beszélt, csak megcselekedte, amit kellett” – vonja le Emi néni a máig érvényes tanulságot.

A második válasz
„Amit meg lehet oldani, azt megoldom” – így szól Emi néni optikusi ars poeticája, és már mesél is az állatorvosról, akinek kirúgta a szemét a ló, a bolgár kislányról, akinek 16 dioptriás szemüvegét egy régiségkereskedésben vett ólomkristály pohár aljából faragta ki, vagy a mongol diplomata feleségéről, akinek a háború után speciális keretet csinált a 300 ugyanolyan méretű egyenszarukeret egyikéből. De nem feledkezik meg a Vígszínház mögötti pincehelyiségben dolgozó templomüvegfestőről sem, aki a háború után törött kirakatüvegekből csiszolta a lencséket. A hiány éveiben, mikor „a nincset kellett megoldani”, Emi néni fölhúzta az üvegméretet, összenyomta, széttolta a keret orrát és órákon keresztül főzőcskézte, hogy összemenjen. Ha kellett, akár éjszaka 1-ig görnyedt, amikor már a házmester jött idegesen, hogy zárja be a boltot, és ne pazarolja az áramot.

Könnycsipatermelő mirigyek
„Mindegyikre” – ad kurta választ, mikor azt firtatom, melyik időre emlékszik vissza a legszívesebben. De nem tagadja: a második világháború és a háború utáni időszak nagyon nehéz volt. Mivel nem szolgáltatta be jelentős műszemkészletét az akkori OTI-nak, 1952-ben államosították a boltot. Csak később, háborús sérüléseire hivatkozva (ráomlott a háromemeletes ház, ahol lakott) kapta vissza a kis üzletet, amely egykor nem is volt annyira kicsi: 10 méteres utcai portállal büszkélkedett. A legforgalmasabb időszakban volt, hogy karácsony előtt 32 darab műszem talált gazdára. Emi néni azt is elárulja, ő bizony megérezte a villamoson, ha valakinek nincs a helyén a műszeme, mert akkor a „könnycsipatermelő mirigyek elfekszenek, és bizony erős szaguk van, mert váladzanak és az burjánzani kezd”.
Emi néni nem titkolja, a rendszerváltozás óta, vagyis amióta a nagy multik annyiért árulják a lencséket, amennyiért a kiskereskedők a gyártól kapják, neki is nehezebb. De nem kesereg: még most is sokan keresik fel speciális kéréssel, amelyet „a külföldi nagyhalak” sokszor nem tudnak tökéletesen teljesíteni.
„Hála Istennek, a szemem, a kezem, az agyam a régi, és amit az ég rám bízott, azt őrzöm, ameddig tudom” – zárja a beszélgetést Emi néni, és már fordul is egy Isten hoztával az ajtón belépő hölgyhöz.

Szerző: Vértes Judit, fotó: Szilágyi Stefánia
Ez a cikk az Éva magazin 2011. évi márciusi számában kelent meg először. Minden jog fenntartva,