Csak felfújja asajtó abelpolitikai helyzetet – mondta ő, mikor nemrég az útjáról mesélt –, avalóságban egyáltalán nem veszélyes hely, a tamil lázadókat az északi területekre szorították, a többi részen biztonságban van az utazó. Fontos volna, ha elterjedne ez a hír is, hisz ennek a kis országnak a turizmus az egyik fő bevételi forrása.

Távolról szemlélve
Srí Lankáról azt mondják, olyan, mint India – meséli Eszter –, csak sokkal jobb. Itt trópusi az éghajlat, mindig kellemes meleg az idő és csodálatos a növényzet. A szingalézek, akik a sziget lakosságának többségét adják, az indiaiaknál valamivel világosabb bőrűek, kecses testalkatúak és ébenfekete hajúak. A nők többnyire itt is színpompás szárit viselnek.
Kis sziget – nagy kaland: ezt hirdeti magáról a Srí Lanka-i turisztikai hivatal. Itt tényleg minden van, ami a mesés keletről szóló történetekben szerepel: illatos fűszerek, különleges gyümölcsök és zöldségek, kókuszdió, pálmafás-homokos tengerpart (vöröslő naplementével), a legfinomabb teák, világhíres, szép drágakövek és így tovább. De aki eljut a világnak erre a tőlünk nagyon messze eső vidékére, annak nemcsak egzotikus élményekben lehet része, hanem olyanokban is, amelyek megváltoztathatják az életét, emberi kapcsolatait. Eszterrel legalábbis ez történt.

Megáll az idő
A mesés Kelet természetesen egészen más testközelből. „Hogy az első benyomás mi is volt? Leszálltam a gépről Colombóban, a fővárosban, és a repülőtér előcsarnokában azt láttam, hogy ugyanúgy, mint bármelyik reptéren, rengetegen várakoznak a kijáratnál, de itt csupa fekete hajú férfi ácsorgott, kezükben egy-egy névtáblával. Bár nehéz volt megtalálni köztük a saját nevemet, azonnal érezhető volt, hogy a helyiek milyen kedvesek, természetesek, segítőkészek. És lassúak. Azt a nagyjából 70 kilométeres utat, amit még a szállásig meg kellett tenni, 3 óra alatt sikerült legyőzni. Nem csak az utak minőségével, keskenységével van gond: a helyzet az, hogy itt senki sem siet nagyon sehová. No meg agyalogosok, biciklisták, autósok – sőt, a buszok is – ugyanazt az útpályát használják: vigyázni kell egymásra.”
Eszter szállása egy alapítvány vendégháza volt (az alapítványról bővebben lásd keretes írásunkat), ahol csend és harmónia fogadta. Srí Lanka nem a bulituristák világa, ide inkább nyugalmat találni jönnek az emberek. Persze azért ha egyedül sétált a parton, hamar megjelentek a helyi jóképű srácok is – némelyikük szó szerint fehér lovon –, hogy kísérőnek kínálkozzanak. A sok magányos európai turistanő részéről erre is van kereslet.
Sajnos a part menti homokos, futónövénnyel borított sávban még ma is látszanak itt-ott az évekkel ezelőtt pusztított cunami nyomai – az áradat az alapítvány iskoláját is földig rombolta. A katasztrófa a helyiek emlékezetében is élénken él, sokan emlegetik azokat a szerencsétlen sorsú halászokat, akik az első szívóhullám nyomán szárazra került halakat szaladtak ki összeszedegetni: így az érkező óriási árhullám teljesen védtelenül sodorta el őket.

Kincses sziget
Srí Lankát leginkább egy tapasztalt helyi sofőrrel érdemes bejárni. A bátrabbak persze nekivághatnak tömegközlekedéssel is: így biztosan olcsóbb, ámde sokkal lassabb és körülményesebb is. Pedig rengeteg a látnivaló, két hét is rövid arra, hogy alaposan megismerjük a szigetet.
Eszter egyik legnagyobb élménye a sziget szívében található Szigirija-erőd volt. Ezt a helyet a sors is várnak rendelte: egy óriási, ovális, de lapos sziklatömb emelkedik 200 méterrel a környező erdőségek fölé. Az itt felépített – nyilvánvalóan bevehetetlen – védhelyen gyönyörű falfestmények maradtak fenn. Az 1500 éve megörökített, díszesen felékesített nők szépsége ma is elragadó.
Legalább ilyen szép az ősi főváros, Anuradhapura, a buddhizmus egyik bölcsője is. Nemcsak számtalan díszes épületet, faragványt, Buddha-szobrot nézhetünk meg itt, hanem egy állítólag 2400 éves fát is: ez alatt ülve világosodott meg Sziddhárta. Az UNESCO világörökség-listáján szereplő helyeken a külföldi sokszoros árú belépődíjat fizet: nem is titkolják, hogy a jegyek ára nélkül nem tudnák karbantartani az ősi épületeket.
Nem szabad kihagyni a folklórbemutatókat sem, bármennyire sablonos turistacsalogatónak tűnnek is. Egy-egy ilyen esten a tűznyelőtől a hastáncosokon át a sárkánymaszkos figurákig mindenféle produkció látható. A padsorokban az egykori gyarmatosítók utódai – angolok, hollandok – mellett rengeteg orosz turista ül: ők mostanában kezdik felfedezni ezt az egzotikus világot.
Minden épített csodán túl Srí Lankán a legnagyobb élmény mégis maga a természet. Aházakban nincsenek nyílászárók, így estig tisztán hallani az ezerféle madár, majom és ki tudja milyen állat hangját. Csodálatos Kandy ősrégi botanikus kertje is, óriási fáival, ezerféle virágával. Rengeteg nemzeti park van az országban, sőt, kis csónakokon alagúnák világába is beleshetünk.

Egy európai Ázsiában
Az ember itthon nem is gondol rá, mit jelent „fehérnek” születni. Srí Lankán – vagy a világ sok más, egykori gyarmati szegletében – egyszer csak rádöbbenhet, hogy az ő kultúrája a vágyott, az utolérhetetlenül fejlett, a hatalmas a helyiek szemében. A lányok és fiúk, amikor iskolások lesznek, egyenruhába bújnak: klasszikus brit iskolai uniformisba, térdzoknival, rakott szoknyával, inggel. Ez már más, mint a helyi viselet, hiszen a tanulás egyfajta kivetkezés a saját kultúrából és belépő abba a műveltségbe, amit európainak, nyugatinak hívunk. Az egyik legfőbb céljuk, hogy jól megtanuljanak angolul, és alegkiválóbb tanulók is fehérítő szappanra gyűjtenek. A lányok közül az a menő, akinek minél világosabb a bőre, a reklámokon, óriásplakátokon is mindenütt csak ilyen arcokat látunk. Egyet biztosan tudatosítani kell magunkban, mielőtt tolakodónak éreznénk asegítőkészségüket: az árusok, a sofőrök, az ezerféle szolgáltatást kínáló emberek, és a lépten-nyomon felbukkanó koldusok is a fehér emberből próbálnak megélni.
Nehéz feldolgozni ezt a tapasztalatot egy olyan utazónak, aki éppen a fogyasztói társadalom rohanásától, önzésétől, szennyezett életvitelétől menekült ide. És aki az egész életével hitet tesz az emberek egyenlősége mellett, legyenek bár fehérek vagy feketék. Aki felfedezi a gyerekek szemében azt a csillogást, őszinte, tiszta érdeklődést, amit itthon az iskolákban már rég látott, akit elvarázsol a helyiek életöröme és élettisztelete – pedig nagy szegénységben, havi 40–50 euróból élnek.
„Kicsit több volt ez egyszerű utazásnál. Már régóta vonz Ázsia, és most végre rátaláltam. Jó volt egyedül lenni, kiszakadni az itthoni ügyekből, napokig csak hallgatni a csendet. A belső szabadságomra leltem rá ott. A hely életereje segített magamra találni lelkileg és testileg – az alapítvány orvosa adott egy hagyományos gyógyító terméket, amit hónapokig kellett szednem: hihetetlenül sok energiám lett tőle. Azt a tapasztalatot is ott szereztem meg, hogy nem muszáj őrült maximalizmussal élni az életet, lehet hajtás nélkül isboldognak lenni, ugyanakkor mégsem kell elszalasztani a kínálkozó lehetőségeket. És ez az élmény azóta is kísér, hogy visszazökkentem az itthoni mindennapokba.”

Szerző: Viczián Zsófia, gfotó: Baráth Eszter
Megjelent a 2011. évi januári számban. Minden jog fenntartva.