Értelmiségi körökben akkor ez volt a divat: a beteges testképet közvetítő, túl erős szexuális kipárolgású amerikai szépséget tiltani kellett.

Úgyhogy mikor tizenhat éves koromban Dortmundban voltam iskolai csereüdülésen, őrülten jártam a boltokat. A többi lány ruhát vett magának – én négy barbit. Mit csinálhattam volna? Lyuk tátongott az életemen, be kellett tömni!

Ennek ellenére amikor lányom született, úgy döntöttem, ő sem kaphatja meg soha a beteges testképet közvetítő, túl erős szexuális kipárolgású amerikai szépséget, hiába feni majd rá a fogát! Rá kellett jönnöm, hogy anyukámnak teljesen igaza volt: az összes barbi idiótán vigyorog, és úgy néz ki, mintha egyetlen hosszú, vízszintes fehér foga lenne. Szerettem volna, ha kislányom természetes anyagú és testfelépítésű játékokkal játszana inkább – fababákkal például. Kapott is tavaly karácsonyra egy egész faházat fabútorokkal – még fatévé is volt hozzá meg fa laptop! –, aminek végül is örült, mert remélte, hogy azért biztos lesz abban egy-két fiatal, csinos lány, még ha fából is. De amikor belenézett a dobozba, nagy csalódás érte: lányok helyett csak egy öreg házaspár lakott a házban. (Mekkora hülyeség, öreg házaspárt adni egy gyereknek! Nyilván arra megy ki a játék, hogy az ember megvegye a kiegészítő szettet is.)
Kihirdettük a családban a barbibojkottot: senki nem vehet Klárinak semmilyen alkalomból. Na mondjuk kár volt kihirdetni, mert erre aztán apukám, aki nagy tréfamester, rögtön megajándékozta a szülinapján egy rózsaszín sportautóban ülő, napszemüveges menyasszony barbival. Ennél ízléstelenebbet nyilván nem talált a játékboltban.

Klári persze úgy érezte, legnagyobb álma valósult meg. A barbit – beismerem, elég eredeti módon – Sziklizdnek nevezte el. De sajnos nem sokáig élvezhette a csodálatos autó és utasa társaságát. Pár nap múlva szőrén-szálán eltűnt a menyasszony, kocsistul, mindenestül. Mi úgy mondtuk: elutazott vidékre. Igazából a szekrény tetején parkolt egy párnatestű, zavaros tekintetű rózsaszín póni és egy fenyegetőző szavak ismételgetésére képes dzsiájdzsó társaságában.
Szegény Klári beletörődött a felfoghatatlanba, hogy a gyönyörű ajándék nincs többé. Aztán egyszer, amikor a legjobb barátnője, Cicó (többszörös barbitulajdonos!) aludt nálunk, a fürdőből meghallottam, amint az én lányom, végtelen szomorúsággal a hangjában azt mondja:
– Nekem is volt, képzeld, egyszer egy menyasszony barbim. De állítólag elment vidékre. Nem tudom, miért, de a legjobb játékaim mindig eltűnnek!

Erre berohantam, összepuszilgattam. Másnap Sziklizd ünnepélyesen hazatért: napszemüvegben ült a volánnál és diadalmasan mosolygott az egy hosszú fogával. Csak az autó nem zenélt már – az úgy látszik, vidéken kifogyott.
Ezzel átszakadt a gát, tódultak a barbik mindenhonnan. A következő szülinapjára már tőlünk kapott egy gyönyörű, fekete bőrű Pokahontaszt, a dédnagymamától egy szőkét, akit Csúcsos Csillának nevezett el – karácsonyra pedig megérkezett a nagy meglepetés: a fiú barbi, Péter.
Azóta én is beállok a játékba néha.

Szöveg: Nényei Borbála, fotó: Batár Zsolt, sxc.hu