A shownak folytatódnia kell – 7 életrajzi film zenészlegendákról

Oscar mindig húzhat egy váratlant, de azért komolyabb jóstehetség nélkül is belátható, hogy idén valószínűleg Rami Malek zsebébe vándorol majd a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrocska. A Bohém rapszódia 2018 egyik legjobban várt álomprojektje volt, Malek Mercury-alakításával pedig becsekkolt a nagy életre keltők táborába. Kik az elődök? Hét filmen keresztül vizsgáljuk a zenetörténet többnyire erősen önsorsrontó ikonjainak mozis transzplantációját: a műtét nem mindig zajlott károsodás nélkül, de valamilyen aspektusból mégis figyelmünkre méltó. 7 életrajzi film zenészlegendákról Amadeus (1984, Milos Forman) Hogy kerül a klasszikus zene lángelméje egy rocklistára? Hát úgy, hogy punk volt, énekelte Falco a Rock Me Amadeusban . Forman filmjét látva pedig azonnal elhisszük neki. Mozart (Tom Hulce remekbeszabott alakítása) tehetsége és zenéje a mindenekfelett álló Szépség, ez a csoda azonban egy vihogó, tekintélyt nem tisztelő és szexuálisan túlfűtött kamasz testébe lőn becsomagolva. Nem csoda, hogy a középszerű udvari zeneszerző, Antonio Salieri (F. Murray Abraham) majd szétrobban a gyűlölettől, s mindenáron el akarja veszejteni a természet eme ambivalens, sablonokba nem illeszthető teremtményét. A Peter Shaffer-műből forgatott féltékenységdráma sokadszori megnézésre is lenyűgöző élmény: végre egy film, ahol egységben áll a képiség, a mondanivaló, a színészi alakítás és az Oscar-díj. Igazi klasszikus. Sid és Nancy (1986, Alex Cox) Sid Vicious, a Sex Pistols basszusgitárosa 22 évesen herointúladagolásban vesztette életét, mindössze négy hónappal azután, hogy szerelmét, Nancy Spungent agyonszurkálva találták meg Vicious-szel közös hotelszobájukban. A basszerost rögtön a legfőbb gyanúsítottak közé sorolták, de máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, volt-e valami szerepe a gyilkosságban. A kettejük lélekpusztító kapcsolatának, legutolsó napjainak szomorú históriáját megéneklő film naturalisztikus alapossággal mutatja be a hetvenes évek punk szubkultúráját, ezt a zavarba ejtő, erőszakban, italban és drogban ázó világot, Gary Oldman és Chloe Webb átütő alakítása pedig díjesőt érdemelt. Doors (1991, Oliver Stone) Jim Morrison, a rockzene szuggesztív, messianisztikus mágusa a 20. század egyik legimponálóbb és legrövidebb karrierjét futotta be. Az alakját övező mítosz máig eleven, 28 évesen bekövetkező halála tűpontosan illeszkedett végzettudattal teli, a gyertyát két végén égető életének végére. Oliver Stone finoman szólva zsenánt Doors-filmje méltán kritizálható, a főszereplő Val Kilmer alakításának hatásától azonban nehéz szabadulni. Igaz, hogy – vélhetően a rendezői instrukcióknak köszönhetően - a valóság helyett ő is a legendát meséli, mindezt azonban olyan kirobbanó erővel, hogy egyedül miatta még a kínosabb szekvenciákat (például a Light my Fire béna tévéfelvételét, vagy az erőltetetten hallucinogén vizualitást) is elviseljük. A nyughatatlan (2005, James Mangold) Johnny Cash viszontagságokkal teli életpályájáról viszont méltó celluloid-megemlékezés született. A 2003-ban elhunyt countryzenész életének - síron túli ajándékként - nagyívű tablót szenteltek, melyben ugyan a &bdquo;hányatott gyerekkortól a csodás visszatérésig” megszokott szerkesztési elve érvényesül, az elegáns rendezés mégis elkerülte a sablonokat, és izgalmas, életteli alkotást tálalt fel a közönségnek. Az üdítően tehetséges Joaquin Phoenix felkérésével az alkotók nem is húzhattak volna szerencsésebben, de nem kisebbet alakít nála a feleségét, a szintén énekes June Cartert játszó Reese Witherspoon , aki a szerepért megkapta az Oscar-díjat. Control (2007, Anton Corbijn) Ian Curtis a Joy Division frontembereként írta be magát a zenetörténetbe. A banda karrierje épphogy beindult, amikor 1980-ban Curtis egy Werner Herzog-film és egy Iggy Pop-lemez bekebelezése után, néhány héttel amerikai turnéjuk előtt felakasztotta magát macclesfieldi lakásának konyhájában. Anton Corbijn világhírű fotós készített az énekesről költői szépségű játékfilmet, melyben az epilepsziával és súlyos depresszióval küzdő huszonéves – ugyanakkor egy megtört öregember hangján éneklő! - fiatalember szerepét a majdnem ismeretlen Sam Riley-re bízta. A színész mesterkéletlen alakítása hitelesen varázsolja vászonra az introvertált Curtis szorongásait: nem az ő hibája, hogy a miértek megválaszolásának kísérletével ez a gyönyörűen fényképezett mozi is adós maradt. I’m not there – Bob Dylan életei (2008, Todd Haynes) Bob Dylan hétszer. A rendező pontosan ennyi alteregót választott, hogy a rendkívül sokarcú zenészt minden oldaláról megmutassa nekünk. A Bob Dylan életei cseppet sem hasonlít a precíz mintadarabokra, talán a legérdekesebb filmnyelvi kísérlet, amit valaha életrajzi anyaghoz passzintottak. Annál is inkább, mert a sajátos szerkesztésen túl a doppelgangerek egyikének – Richard Gere, Christian Bale, Kris Kristofferson vagy Heath Ledger mellett - Haynes egy nőt választott (Cate Blanchett alakítja). No meg azért is kivétel, mert főhőse nagyon is életben van, így paradox módon ő a fehér holló a korán és/vagy tragikus körülmények között elhunyt sztárok lajstromán. Bohém rapszódia (2018, Bryan Singer) Freddie Mercury, a Queen énekese tavaly kapta meg a maga utolsó reflektorfényét. A párszi indiai származású énekes is az ellentmondásos zsenik sorát gyarapította: biszexualitása, kokainmámorba és orgiába fulladó partijai, de mindenekelőtt a mindenséget tetőtől talpig betöltő hangja olyan rendkívüli volt, amilyen tragikus a sorsa. Az AIDS vitte el 1991-ben, a végzetes fertőzésről azonban az utolsó napokig csak mendemondák keringtek, biztosat a szűk családi és baráti körön kívül senki nem tudott. A Bohém rapszódia az életrajzon derekasan szépít és idealizál, a kiváló érzékkel kiválasztott főszereplő azonban ezt a torzításoktól és csúsztatásoktól hemzsegő, konzervatív biopicot is szőröstül-bőröstül elviszi a hátán. Rami Malek az idei Oscar-befutó.