Improvizációs színház hátrányos helyzetű fiataloknak: "Ha valaki eljön csak 1 próbára vagy előadásra, az már soha többé nem lesz ugyanaz az ember!"

Borítókép: Improvizációs színház hátrányos helyzetű fiataloknak: "Ha valaki eljön csak 1 próbára vagy előadásra, az már soha többé nem lesz ugyanaz az ember!" Forrás: VONESZO Alapítvány
Családok Átmeneti Otthonában (CSÁO) élő, illetve a gyermekvédelem más területeiről érkező - sok esetben bántalmazott, nehéz sorsú - fiatalokkal játsza(t)nak improvizációs színházat - látszólag legalábbis - eközben azonban komoly fejlesztő munka is zajlik, szakemberek segítségével. Nagy kérdés persze, hogy mi lesz a kiválasztott gyerekekkel, miután „lemegy a függöny”? „Készpénzre” tudják-e váltani a megélteket, s hogy segítség-e ez nekik egyáltalán? Az ötletgazdák hisznek benne, hogy aki akár egyetlen ilyen alkalmon is részt vesz, soha többé nem lesz ugyanaz az ember. Valami biztosan megváltozik benne. A sok kicsi, mérhetetlen lépésből pedig előbb-utóbb látványosabb belső változás is lehet.

„Ez az egész itt egy nagy szar. Most mit mondjak? Nem játszódik le bennem semmi” – reagálja le a közönség soraiból kiülő és történetét elmesélő hátrányos helyzetű fiú, mikor megnézte az általa elmesélt sztori alapján előadott improvizációs játékot. Vitéz András, Bandi, a VONESZO (Volt Nevelők Szolgálata) Alapítvány vezetője szerint ez a projekt viszont pontosan neki szól, az ilyen fiatalokért mennek és teszik a dolgukat.

Improvizációs színházukat viszont éppen csak el tudták indítani, amikor a pandémia közbeszólt. Arról, hogy ez milyen hatással volt a projektre; hogy ehhez milyen szempontok alapján válogatják a gyerekeket (12-20 éves CSÁO-kban élő tinik), illetve, hogy mennyiben „valós” segítség, segítség-e ez nekik egyáltalán; Bandit kérdeztük, aki a VONESZO-színház vezetője.

Kicsit közhelyes, ám a ti szempontotokból is megkerülhetetlen az első kérdésem; benneteket, az improvizációs színházat hogyan érintette a Covid? Mennyiben írta át a 2020-ra felépített forgatókönyveteket?

Egy éve, február elején indítottuk el a VONESZO playback improvizációs színházunkat Csillag Györggyel, aki a Kavicsok Társulatot vezette 10 évig, valamint Tóth Attilával, akivel nem ez az első közös szakmai együttműködésünk. Projektünk viszont sajnos ráfutott a koronavírus első, majd második hullámára. Úgyhogy azt hiszem elmondhatjuk, e tekintetben alapjaiban írta át. 2020 februárjában volt az első toborzó alkalom a SZÉRA Családok Átmeneti Otthonában 20 dolgozónak.

Forrás: VONESZO Alapítvány
VONESZO-színház Családok Átmeneti Otthonaiban (CSÁO-kban)

Célunk az volt, hogy érzékenyítsük őket - hogy könnyebben engedjék el a gyerekeket – valamint az is, hogy közülük „megfogjunk” 2-3 olyan, bent dolgozó szociális szakembert, akik eljönnek velünk a táborba. Táborunkban megtanulják a gyermekek, hogy hogyan jelenítsenek meg közönség soraiból a színpadra kihívott, idegen gyermekek történeteit a rögtönzés technikájával. De jött a teljes zár márciusban. Addigra viszont elindult a gyerekek kiválasztása, volt egy listánk; de szerencsére őket még épp nem „melegítettük” rá erre dologra. A fonalat nagyjából augusztusban tudtuk újra fölvenni a járványhelyzet miatt, szeptember és október hónapokban volt három válogatónk, a KOMA Bázison, ahol 15 CSÁO-ban élő gyermek jelent meg. Itt pedig már azok a gyerekek voltak zömében, akik el is jöttek az első táborunkba, amit Pannonhalmán tudtunk megrendezni, a MOL Alapítvány támogatásával.

Forrás: VONESZO Alapítvány
VONESZO-színház Családok Átmeneti Otthonaiban (CSÁO-kban)

Milyen szempontok alapján választjátok ki, hogy ki kerülhet be ebbe a színjátszó körbe?

Nyilván, ha egy projektet meg akarunk csinálni - ráadásul ez egy pályázatos projektnek indult - akkor azért erősen „szorít” minket az is, hogy ezt kiviteleznünk is kell. Viszont már eleve beleírtuk a pályázatunkba azt is, hogy a projekt akkor is sikeres, ha nem tudunk volna kiválasztani gyerekeket a táborra; mert legalább kiderült az, hogy milyen szinten vannak.

Színházunknak ugyanis nem az a lényege, hogy én leültetlek téged és azt mondom neked, hogy játssz! Hanem az, hogy akarja-e a gyermek, hogy megbízik-e bennünk.

Ha igen, akkor viszont megnézzük, hogy alkalmas-e a stressztűrő képessége, az agresszió (esetleg a szerhasználati) szintje; hogy alkalmas-e arra; hogy elvigyük egy fejlesztő táborba, miután színésszé válhat.

Teszteket irattok velük? Vagy ezek a dolgok hogyan, miből derülnek ki számotokra?

Nem, a játékok során. Ezt ők egyáltalán nem veszik észre. A válogatók alkalmával ott ül több szakember is „szakmai inkognitóban” a sorok közt, akik nem a játékot figyelik, hanem magukat a gyerekeket. Egyrészt vizsgáljuk azt, hogy mentálisan képes-e ott lenni, másrészt a technika mennyire fekszik neki. Illetve egymáshoz is nézzük a kialakuló csapatot. Volt olyan, akire azt mondtuk, hogy nem fogja bírni a nyomást. A színházas válogatók után egész napos „edzőnap” következik, utána a tábor, ezután pedig négy előadás.

S ha mondjuk hetedszer ki kell ülnöd a színpadra eljátszanod valakit, akkor az megterhelő. Ugyanakkor pont, hogy nem csak az extrovertált emberkéket keressük. Egy, a színpadon stabilan mozgó, vagy nárcisztikus alkaton is mérhető egy idő után a fejlődés. Ugyanakkor egy zárkózottabb, nehezebben megnyilvánuló valakin ez jobban lekövethető. S aztán később majd ő lesz az, aki elmesélheti a hasonló beállítottságú társának, hogy eleinte bizony ő is az utolsó sorokban ült, mint csendes szemlélő. Így fogjuk tudni rajta keresztül integrálni a következő gyereket. A projekt során tehát megtanulják ezt a nem írott színházi műfajt és közben személyiségfejlődésen mennek keresztül.

A táborról készült kisfilm egy rövidített verziója cikkünkben, alább tekinthető meg először nyilvánosan.

Pannonhalma 2020. október 25-29.

Két célcsoportunk van: a színészpalánták és az előadáson résztvevők. Színészeinket a táborban képezzük, a nézők pedig ismeretlen, otthonokban élő fiatalok lesznek. A színészeket arra képezzük ki, hogy ezeknek az idegen gyerekeknek/fiataloknak az akkor és ott elmesélt sztorijait játszák vissza – másodpercekkel a mesélés után. A tábor után, már egy intézményben tartott előadáson megtörtént egyik alkalommal, hogy - nevezzük így - Zsolti kijött mesélni egy sztorit. Visszajátszottuk, majd a srác ennyit mond:

Ez az egész itt egy nagy szar. Mit mondjak? Nem játszódik le bennem semmi. Mi köze volt az én életemnek ehhez? Mindig ugyanoda fut ki, te meg itt mesterkélten kérdezgetsz engem. Az én életemben minden rendben van, nekem ne próbáljátok megmutatni, hogy nincs.

Pontosan neki szól ez a projekt, ő miatta vagyunk ott. Zsolt elutasítja a saját érzéseit, s éppen ezért van a színház, hogy ezekhez közelebb tudjon kerülni. Valószínűleg, ő nem önszántából volt jelen az előadáson. Ha eljár hozzánk, akkor lesz esélye, hogy elmozduljon innen. Persze ezt nem fogja elmondani, mert egyelőre nem képes megfogalmazni. S ha mondjuk jár egy évig, akkor utána azt fogom mondani neki, hogy köszönöm szépen, hogy itt voltál és most itt van Béla, vagy Erika, meséld el nekik az utadat.

És egy szerhasználó, agresszívebb srác máshogy fogja elmesélni a hasonló élethelyzetben lévő Erikának azt, hogy mit élt meg itt a színházban, mint én, a szakember. De az se kell feltétlen, hogy elmesélje, elég, ha Erika elkezdi látni, hogy ez miként működik. Ők egymásra nagyon tudnak hatni.

Az ő nyelvükön kell elkezdeni beszélni. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudsz 24 óra alatt tartós változást létrehozni az életében.

Na éppen ez az. Mert persze szép és jó mindaz, amit próbáltok megvalósítani, viszont ahogy kifut egy ilyen projekt, ezek a srácok visszakerülnek a saját közegükbe. Milyen segítség ez akkor nekik egyáltalán? És mennyiben önzetlen?

Én azért tanultam (és tanulok), mert szeretném a tudásomat megmutatni, ezért is tanultam a drámát, mert szeretem. Tehát igen, ez így rólunk szakemberekről is szól. Szeretném, hogy tudják rólam, én egy szupervizor és önismereti tréner vagyok, emberekkel foglalkozom, kereshet, akinek elakadása van, igyekszem segíteni rajta is. Ami pedig a kérdés másik felét illeti, nos vannak végletek. Erről Csillag György barátom és munkatársam mesélt nekem, aki az improvizációs színház egyik csillaga. Ebben az új társulatunkban még alig egy éve ültettük el a magokat. Szeretném Gyuri múltbeli példáit idehozni, melyeket utazásaink, próbáink, táboraink során osztott meg velem.

Forrás: VONESZO Alapítvány
A képen balról jobbra: Vitéz András projektvezető, Tóth Attila tréner, Csillag György művészeti vezető és Dreiszker Zsóka tréner
Volt Gyurinál jó pár éve, a Kavicsok társulatnál egy olyan lány, aki úgy ment el próbára, hogy látszott rajta, össze-vissza van verve. Azért verte össze a stricije, mert arra a másfél órára, amíg az előző próbán volt, elhagyta a placcot, kiesett az az idő, a „bevétel”. Egy ideig járt még, majd soha többet nem ment. Soha nem fogod megtudni, mi történt vele.

Vagy évekkel később annyit esetleg, hogy meghalt „drogtúladagolásban”. És ott volt bent a színházban és baromi jó színész lehetett volna belőle.

Aztán ott volt szintén a Kavicsoknál az a srác, akire maga Jonathan Fox, az improvizációs színház „atyja” figyelt föl, amikor itt járt Magyarországon, és látta őt szerepelni. A fiú benne volt droggal érintett ügyekben, de a szakember el akarta vinni magával, konkrétan azt mondta neki, hogy te pedig most eljössz velem New Yorkba, ösztöndíjat kapsz, meg lakást, cserébe játszanod kell az ottani csapatban.

A fiú viszont azt mondta: nem megyek, én egész életemben ezt csináltam, itt jó karrierem van. Ez pedig a következő: én most 18 éves vagyok, 3-4 évig bandázom, utána meg bandavezető és úgy 25 évesen valószínűleg lelőnek. És a sráccal pontosan ez történt. Van persze a másik véglet, akinek szuper állása lett, külföldre ment dolgozni és rendszeresen támogatja Gyurin keresztül a többi srácot.

De nagyon kis százalékban változik ekkorát valakinek az élete a színház miatt. Valami viszont biztosan megváltozik. Ebben hiszünk, mert máskülönben nem csinálnánk; már egyetlen alkalommal is változni fog valami, akár egy kis apróságban.

Saját tapasztalatom, amit én láthattam 2020 januárja óta, csak az,

ahogyan megtanulnak normálisan beszélgetni egymással, leülni játszani, már gyógyító hatású számukra. Van közülük olyan, aki sosem társasjátékozott a tábor előtt. Stábunkban sok esetben bántalmazott fiatalokról van szó; kemény és magányos világuk van a CSÁO-kban, ahol farkastörvények uralkodnak.

Sok olyan belső fejlődés történik velük, ami soha nem lesz úgy mérhető jelen világunk mérőszámaival. A sok kicsi, mérhetetlen lépésből előbb-utóbb viszont lesz látványosabb haladás is. Növekszik az önbizalmuk, kifejezőkészségük, asszertivitásuk, empátiájuk, türelmük - hogy csak párat említsek. Annyi viszont biztos, hogy ha valaki eljön akár egyetlenegy előadásra, vagy próbára, az már soha többé nem lesz ugyanaz az ember.

Forrás: VONESZO Alapítvány
VONESZO-színház Családok Átmeneti Otthonaiban (CSÁO-kban)

Álmok, vágyak, folytatás?

Az álmunk az, hogy bentlakásossá tudjuk ezt tenni, mondjuk 10 gyereknek. Ahol állandóan a gyerekek mellett lenne 2-3 szakember, aki folyamatosan dramatista készségeket fejleszthetne irodalomterápián, zenén, pszichodrámán, a színházon keresztül. S nem is feltétlen csak azért, hogy ezek a fiatalok önismeretben fejlődjenek.

Célunk, hogy kineveljük belőlük a jövő szakembereit. Képzeljünk csak el egy olyan szociális szektort itthon, ahol olyan pszichodráma vezetőket, olyan irodalomterapeutákat érhetünk el, hívhatunk szakértőnek, akik korábban családok átmeneti otthonaiban nőttek fel. Most pedig életüket annak szentelik, hogy valódi változást hozzanak a hátrányos helyzetű emberek életébe.

Ha most akarsz segíteni, a VONESZO-színházat ide kattintva támogathatod.