Igen, összejárunk. Mert jóban váltunk el. Mert megmaradt köztünk a szeretet. Mert túlvagyunk rajta. Mert mindketten új életet kezdtünk. Mert még mindig érdekel, mi van a másikkal. Mert az új párjaink is jó fejek és támogatják ezt a… különös barátságot? Örök szövetséget?

Na persze amikor szétmentünk, akkor azért voltak hullámvölgyek, voltak sírások, voltak vádaskodások, és még hónapokkal később is voltak ingerült telefonbeszélgetések arról, hogy kié legyen a rohadt hűtő. De ez már a múlté, a vízfelszín elsimult, nem maradt más, csak a szeretet. Bizonyos értelemben egyfajta éteri szeretet: mert mi már tényleg mindenen túlvagyunk.

És hát az, hogy összejárunk, talán túlzás, de évente kétszer-háromszor azért találkozunk. Szándékosan. Szervezett módon. Meghívásos alapon. Csatolt részeinkkel (házastárs, gyerek, kutya). Ehhez persze a párjaink támogatása is kell. Az utódom fejébe nem látok bele, de ami a férjemet illeti (a mostanit), ő a maga csendes módján valójában egy lázadó punk (mondhatni Grincs), aki imád polgárt pukkasztani, és szívesen részt vesz ebben a nem konvencionális konstrukcióban.

Persze egy kicsit felkavaró szembesülni a másik új életével. Bevallom, egy picit megilletődöm a kétszintes budai háztól, ahová a volt férjem már nem velem jutott el. Ő pedig vajon mit érezhet a kislányom láttán? Ő, akinek sem velem, sem az új házasságában nem született gyereke, pedig tudom, hogy nagyon, nagyon szeretett volna…

És a legutóbbi látogatásunkkor minden csínyt bevetett, hogy barátságba keveredjen a kislányommal, a végén pedig meghintáztatta a kertben, és levideózta őt a telefonjával. Később elküldte nekem, így az ő szemével láttam: lemenő nap, lassított felvétel, zenei aláfestés és a boldogan hintázó gyerekem, aki kacag, kacag bele egyenesen kamerába.

Egyes sztárok szintén jóban maradtak: