Így indul az az egyedi koronavírus napló, ami belülről engedi láttatni a küzdelmet a járvánnyal. Az AKUT Szakasz weboldal 57 ezer követője már eddig is közvetlen közelről figyelhette a uzsokis sürgősségi osztály életét. Mikor a WHO világjárványnak nevezte a Covid-19 vírusfertőzést, az oldal szerkesztője, Baji Anikó, a blogján új naplót indított. Az Egy triage naplója különös látlelet a frontvonalról. (A francia tier szó jelentése, rendezni, kiválogatni. A sürgősségi osztályon dolgozó triage nővér a betegek érkezését követően azonnal, a megfelelő standard paraméterek és algoritmus segítségével megállapítja milyen sorrendben kerüljenek kezelésre – a szerk.)

Mi történt azon a napon?

Baji Anikó: 2020. március 11-e volt, és a WHO kihirdette a világjárványt. Ez akkor olyan erős hatással volt rám, hogy úgy éreztem, ki kell magamból írnom az érzéseimet, a tapasztalataimat. A sokk persze nem csak engem érintett, hanem szerintem minden egészségügyi dolgozó a szívéhez kapott. Döbbenetes volt megélni, hogy a kevésbé népszerű, talán feleslegesnek is tartott tantárgy, amit az iskolában tanultunk - a járványtan - most megelevenedik előttünk. Ki gondolta volna akkor, hogy 2020-ban egy világjárvány részesei legyünk? Azt hiszem, erre mondják, hogy történelmi pillanat.

Még újságíróként is.

B.A.: De az egészségügyben dolgozóknak hatványozottan. Képzeld el, milyen lelki folyamaton megy át egy ápoló, egy műtős, egy orvos… és milyen lehet megélni, hogy minden megváltozik körülötted. Azon a májusi napon meghoztam a döntést, hogy leírok mindent, mert kell, hogy ezt mások is belelássanak ebbe a helyzetbe. Valamint nem titkolt célom volt az is, hogy végre megváltozzon a közvéleménynek az egészségüggyel kapcsolatos véleménye.

De azért az esti tapsolásra te sem számítottál.

B.A.: Arra tényleg nem. Ne tudd meg, hogy milyen jól esik. Amióta csak a sürgősségin dolgozom, azt éltem meg, hogy velünk mindenkinek csak a gondja volt. A szakma se ismert minket, a laikusok sem. Aztán most elkezdett áradni felénk a szeretet, ami számomra szinte felfoghatatlan.

Lelki folyamatként írod le a változást, amit a járvány hozott. Melyek ennek az útnak a stációi?

B.A.: Amikor a pandémiát kihirdették, először nagyon féltem. Elsősorban attól, hogy megbetegszem, aztán egy nap múlva már attól, hogy a szüleim betegednek meg. Utána jött a szeparáció miatti szorongás, mert nem tudtam a szeretteimmel érintkezni. Azok a dolgok, amelyeknek régen nem is tulajdonítottam jelentőséget, most felértékelődtek. A vasárnapi ebédek a szüleimnél, édesanyám ölelése, a vasárnap délutáni borozások édesapámmal, úgy éreztem, ezeket mind-mind elvette tőlem a járvány. Mindenkivel megszakítottam a fizikai kapcsolatot, csupán telefonon beszélgetünk, de az nyilván nem ugyanaz, mint a találkozás. A munkahely lett az otthonom, a munkatársaim a családom. Ezt követte a „történjen már valami” érzés. Mint minden ember, én is folyton a híreket bújom. Készítettem interjút olasz ápolónővel, nagyon átéreztem, amit az olaszok megéltek, és hogy mekkora harcot vívtak a kórházakban. Azonban a történeteket annyira magamévá tettem, hogy minden nap arra készülök, ezek nálunk is bekövetkeznek. Várakozás van bennem, hogy berobban a Covid-os betegek száma, és az arcomat feltöri majd a maszk, hogy aludni sem tudoka sok munkától. Ez azonban konkrét meghasonulás, mert valójában nyilván nem várom, hogy rosszabbodjon a járvány.

Mi a legrosszabb és a legjobb forgatókönyv szerinted?

B.A.: A legrosszabb, hogy emberek megunják a bent csücsülést, kiáramlanak, és aztán nagyon megugranak a mutatók. A vírus sokáig tart és nagy megterhelésnek lesz kitéve az egészségügy. A legjobb, hogy szépen lassan lecseng a járvány alacsony tetőzéssel és az emberek elkezdhetik az új életüket a régi kerékvágásban.

Sokat olvasol ebben a témában?

B.A.: Túl sokat is. Pedig már külön odafigyelek, hogy mértékkel fogyasszam a híreket, sőt, tettem már fogadalmat, hogy egyáltalán nem nézek semmilyen oldalt, mert konkrétan beteggé tesz. A Facebook ugyanez, ott még a kommenteket is látom, ha belenézek, biztosan kihordok lábon két infarktust. Most ott tartok, hogy lecsökkentettem négyre a híroldalak számát, és így próbálom túlélni ezt a helyzetet.

Hogyan telik egy napod?

B.A.: Korán kelek, gyors készülődés után már pattanok is a kerékpáromra és indulok be a munkahelyemre. Reggel hatkor már a bringán hívom a szüleimet, ez a mi fix időpontunk a beszélgetésre. Ha beérek, indulok az öltözőbe, felveszem a munkaruhámat. Átveszem az osztályt, meghallgatom, hogy mi történt éjszaka, hány beteg, milyen beáramlás volt. Felveszem a ritmust, beosztom a kollégákat, hogy ki melyik vizsgálót viszi, kinek kell koronavírusos betegekkel foglalkozni, és ezzel párhuzamban rendezem a kötelező védőfelszereléseket. Utána elolvasom a napi emaileket, mindig jönnek az új utasítások, új rendelkezések, csak győzzük őket feldolgozni. El se tudná senki képzelni, micsoda mennyiségű információt kapunk nap, mint nap. Közben pedig jönnek a betegek, akiket el kell látni. De ez a szám most láthatóan kisebb lett, ez bevallom, engem aggaszt egy kicsit.

Mert várod a berobbanást?

B.A.: Ez is benne van, de leginkább azon aggódok, hogy mi van a sürgősségit általában – koronavíruson kívül – elárasztó betegekkel? Hol vannak azok, akik „csak egy röntgent kérek; jó volna egy CT; nézzen má’ drága meg, mer’ holnap utaznom kell; csíp a pisi és megy felfelé a vörös csík” Az elmúlt egy hónapban nem láttam egy felfelé kúszó vörös csíkot sem és senki nem ordított velem, hogy „adjammá ide” a receptet. Hova tűntek el ezek az emberek? Sokat szoktam rajtuk gondolkodni. Hiszen a cisztitisz kezeletlenül vesemedence-gyulladáshoz vezet, a tovafutó piros csíkot megelőző csúnya sebzés meg valóban elfertőződhet. A kicsit magas cukor magasabb lesz és ezzel együtt életveszélyessé is válhat…

Ez elég rosszul hangzik…

B.A.: Ez nagyon rosszul hangzik. Attól tartok, meglesz ennek a böjtje. Történhet számos tragédia, a sürgősségi helyzetét nézve meg szerintem az lesz, hogy a járvány után megindul a tömeg és győzni se fogjuk a sok beteget.

Sok szó esik a védőfelszerelésről. Van rendes ruházat a sürgősségin?

B.A.: Darth Vader hozzám képest semmi. Szkafander, védőpajzs, hihetetlen erős maszk, olyan szemüveg, ami nem készíti ki az arcot. Nagyon szigorú szabályok vannak ezügyben, ha valamit kihagynánk, azonnal ránk szólnának.

A barátaid megismernének?

B.A.: Néha még saját kollégánk mellett is elmegyünk, annyira be vagyunk öltözve. Már maga a beöltözés is olyan, mint a rituálé, felvesszük a szkafandert, elbújunk a maszk és a szemüveg mögé, ezzel szinte egy másik tudatállapotba kerülünk. Mint, amikor a százas síkfutás döntőjénél a futók betérdelnek a rajtgépbe.

Mi a rutin, ha koronagyanús beteg érkezik?

B.A.: Egyetlen belépésre kijelölt hely van a kórházban, ahol áll egy előszűrő állomás. Kikérdezés és hőmérséklet mérés után folytathatják az útjukat a betegek.

Ki a gyanús?

B.A.: Aki köhög, fullad, lázas, fáj a torka vagy olyan helyen dolgozik, ahol gyakori kontaktust teremt emberekkel. Egyszóval szinte mindenki gyanús lehet, még az is, aki nem. Idegtépő, de így van. Aki fennakad a szűrőn, az az elkülönítő sátorba ül le és megvárja, hogy kimenjen érte a COVID team, vagy ha mentővel jön, akkor egyből a COVID vizsgálóba kerül. Számomra nagyon fontos a kommunikáció. Arctalanul élünk és létezünk ezekben a szkafanderekben. A betegek szinte semmit nem látnak belőlünk, és sajnos a maszk is nagyon el tudja nyelni a hangot, így sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk az érthető és hangos kommunikációra. Persze vannak viccesebb pillanatok. A vizsgálóban tulajdonképpen pont ugyanaz a ritmus, mint egy nem fertőző vizsgálóban. A beteget megvizsgáljuk, EKG készül róla, vért veszünk tőle és szükség esetén (általában mindig) oxigént adunk. Amiben eltér az egész művelet, az a viselt gúnya és a COVID teszt.

Hogyan tudsz a munka után kikapcsolódni?

B.A.: Futok, biciklizek, otthoni edzéseket végzek. Sokat olvasok, és teljesen laikus (tehát nem szakmabeli) barátokkal csetelek. Próbálom a gondolataimat elvonatkoztatni a kórháztól, de ez elég nehéz. Egyrészt azért, mert van egy másik vonalam, médiakommunikációs szakemberként is dolgozom, ami tulajdonképpen a második végzettségem. Pörgetem az oldalamat, írom a naplót, ezzel pedig megint visszakerültem a kórház, az egészségügy világába.

Erre a munkára vágytál?

B.A.: A Vészhelyzeten nőttem fel. Beégett a retinámba, ahogy rohannak az orvosok életet menteni, folyton dráma, döntések, azonnali cselekvés van. Aztán amikor a korábbi munkahelyemen jöttek újraéleszteni a sürgősségi egységről a kollégák és láttam a profizmusukat, attól a perctől fogva megpecsételődött a sorsom. Megszoktam és megszerettem ezt a pörgést, még magát a stresszt is. Elvonási tüneteim vannak, ha nem érzem ezt a közeget.

A galériában olyan filmeket találsz, amik hátborzongatóan aktuálisak az utóbbi időben.