Borítókép: Tóth Krisztina: Erkélynovella Forrás: Éva magazin / Getty Images

Tóth Krisztina: Erkélynovella

Most értem haza a bevásárlásból. Leteszem a két tömött vászonszatyrot a konyhaasztalra, bezárom magam mögött a lakásajtót. Fülledt idő van kint, rögtön be kellene pakolni a hűtőbe, leghamarabb talán a tejet. Elfáradtam. Inkább leülök egy pillanatra és bámulok ki az ablakon.

A gerlepárt figyelem, amelyik a szomszéd kert kőkerítésén gubbaszt. A fejük egy irányban, mozdulatlanok. Minden évben itt, az ablakkal szemközti fán raktak fészket, egészen a tavalyi facsonkolásig. Akkor a két jegenyenyárfát teljesen visszavágták, a madaraknak menniük kellett. Valahol a közelben fészkelhetnek, de mindig visszajárnak ide, mint valami kilakoltatott, öreg házaspár. Nézik az erőlködő, vékony kis ágakat izzadó csonkokat.

A jobb oldali, négyemeletes ház legfelső erkélyén lomok tornyosulnak: kopott falétra, szétázott kartondobozok, ovális festékesvödrök, üres befőttesüvegek. Alatta, a harmadikon foszló náddal eltakart erkély, ahol reggelenként atlétatrikós, kopasz férfi tornázik. Télen, hidegben is kiáll ide, fújtatva végzi a gyakorlatokat, időnként látszik a lehelete. Egyedül lakhat, mert rajta kívül még soha senkit nem láttam azon a szinten kilépni a lakásból. Még lejjebb, a másodikon idős házaspár tűnik fel néha. Kiülnek a karfás háncsszékre, néznek a távolba. A földszint kihalt, itt soha nincs mozgás, egy akkurátusan középre húzott, négyszögletű műanyag asztalra látok, az átlók metszéspontjába állított kerámia hamutállal.

Bepakolok a hűtőbe, külön polcra a húsokat, külön a vajat, sajtokat, külön a zöldségeket. Kidobok egy megpenészedett tejfölt, amely hátul, a sajttároló doboz takarásában lapult. Összehajtom a vászonszatyrokat, aztán indulok a szobába dolgozni. Fél órát ülök a képernyő előtt, éppen kezdek elmerülni az írásban, amikor pittyen odakint a mobil. A konyhaasztalon hagytam, kimegyek érte. Miközben az SMS-t olvasom, fél szemmel látom, hogy közben a másodikon kiült a bácsi az erkélyre, a karosszékbe. Nyújtott lábbal pihen, biztosan rossz a keringése. Csak a kockás inges hátát látom és kopott tarkóját a gyér, ősz hajjal. Két ványadt karját a karfán nyugtatja, vagyis nem olvas. Talán szunyókál. Délutáni pihenőt tart. A gerlék már elröpültek, az ég szürke és fedett, mintha esni készülne. Meglepően nagy a csend is, a madarak elhallgattak. Visszamegyek a szobába, viszem a telefont, kikapcsolom és a bevetett ágyra hajítom.

Bő két óra múlva megyek ki ismét a konyhába. Odakint vadul, surrogva esik, felcsapódik a szemközti ház aljára, félkörívben áztatja a vakolatot. Időnként megdördül az ég, megzörren a csatorna bádogja, belereszketnek a fekete erkélykorlátok a robajba. Zúgva ömlik a nyári eső az ereszkedő szürkületben. Megütközve látom, hogy a bácsi még mindig kint ül, de időközben csatlakozott hozzá a néni is. Egy vastag kendőt borított magára, úgy gubbaszt a szemközti fonott fotelban, nekem háttal. Úgy látszik, szeretik hallgatni a vihart, bár elég csípős lehet a levegő odakint. A bácsi nem vett kardigánt, a rövid ujjú ingben pedig már elég hűvös lehet.

Visszatérek a képernyő elé. Igyekszem felvenni az elveszített ritmust, de folyton elkalandozom. Elolvasok egy cikket a méhek viselkedéséről, aztán trükkös YouTube-videókat nézek arról, hogy hogyan lehet legkönnyebben felvágni a tortát úgy, hogy ne essenek szét a szeletek, és hogyan lehet eltüntetni az odaégett lábos aljáról a makacs foltokat. Később elolvasom, mit írt Simone Veil Marcel Ophüls Chagrin et Pitié című dokumentumfilmjéről. A képernyő sarkában ott az óra. Őrület, elmúlt hat! Hirtelen elfog a lelkiismeret-furdalás, visszatérek a készülő novellához. Csak a szövegre koncentrálok, a sorjázó szavakra, visszafelé pásztázom a leírt mondatokat, javítgatom az elütéseket. Nem engedhetem meg magamnak, hogy alibizzek, muszáj haladnom. Kilencig bódultan dolgozom, aztán kinyújtózom, a fürdőbe megyek. Jólesik a forró zuhany, a vízsugár visszaterel a történet labirintusából a valóságba. Már pizsamában megyek ki újra a konyhába, töltök magamnak egy pohár tejet. Közben rájövök, hogy megéheztem, úgyhogy előveszem a szekrényből a csokidarabos müzlit, szórakozottan belapátolok néhány kanállal a tejbe. Nem szeretnék időt vesztegetni az evéssel, dolgozik bennem a félbehagyott novella, mielőbb vissza akarok térni az íráshoz. Kanalazom a müzlit, szinte már esti sötét van. Még mindig zuhog. A bácsi a szomszéd erkélyen ugyanabban a pózban üldögél, már egyedül, mert a néni időközben bement. Ahogy kiiszom a bögre aljában maradt tejet és igyekszem kikanalazni az aljára tapadt néhány csokoládédarabot, azt látom, hogy odaát, a másodikon felgyullad a szobában a villany. A néni résnyire nyitja az erkélyajtót és kiengedi a nagy, fekete macskát. Sokszor láttam már az erkélyen korábban is, ahogy a rács alatt kidugta a fejét és bámult lefelé az udvar galambjaira. Most megtorpan, bal mellső mancsát a levegőben tartva körbepillant – talán tart az esőtől. Mégis kióvakodik, a bácsihoz oson. Tekergődzik a lába körül, odadörzsöli a pofáját a papucsos lábfejéhez, ám a gazda nem hajol le, nem simogatja meg. A macska feltartott farokkal leír még egykét hurkot, aztán visszasomfordál a nyitott erkélyajtón át, miközben a feltámadó szél befelé duzzasztja a lebegő függönyt.

Az ajtó résnyire nyitva marad, a néni eltűnik, a szobai villany ég. Odakint már majdnem teljesen sötét van. Hamarosan biztosan ők is lefekszenek, sose láttam még, hogy bárki ébren maradt volna abban a szemközti házban tíz után.
Hajnali fél négyre sikerül befejeznem a novellát. Nem tudom, valóba kész van-e, most mindenesetre úgy érzem, hogy sikerült valahová eljutnom. Talán nem a befejezéshez, talán csak egy halkuló mondatig, a történetnek egy olyan pontjára, ahol meg lehet állni, levinni a hangot és elengedni az olvasó kezét, hogy onnan már egyedül menjen tovább.
Fáradt vagyok, sajog a térdem, rettenetesen kell pisilnem. Munka közben gyakran elfelejtkezem a testi szükségleteimről: az éhségről, szomjúságról, az elgémberedő testről. Zsibbadt lábbal kibicegek a vécére, közben a novella zárómondatán töprengek. Utána a konyhába megyek, kiengedem a vízcsapot, iszom. A szemközti házban, a másodikon, ég a villany. Már nem esik, de továbbra is szürke az ég.

Ez a szürkeség már a közeledő hajnalé, amikor apránként megélénkülnek a zajok és kirajzolódnak a nappali körvonalak.

A bácsi még mindig ott ül a fonott székben az erkélyen, keze a karfán. Ablakot nyitok, hideg áramlat kúszik a konyhába. Negyed öt körül ismét kijön a néni az erkélyre, de most másik ruha van rajta és egy sötét blézer. Leül a bácsival szemben. Nem merem felgyújtani a villanyt, nehogy azt higgyék, valaki lesi őket. Ülök a sötétben, fázom. Meglebben a függöny szemközt és egy harmadik, számomra ismeretlen férfi lép ki. Megérinti a néni vállát, bemennek, a bácsi nem követi őket. Ablakot nyitok, hideg áramlat kúszik a konyhába. Negyed öt körül ismét kijön a néni az erkélyre, de most másik ruha van rajta és egy sötét blézer. Leül a bácsival szemben. Nem merem felgyújtani a villanyt, nehogy azt higgyék, valaki lesi őket. Ülök a sötétben, fázom.
Meglebben a függöny szemközt és egy harmadik, számomra ismeretlen férfi lép ki. Megérinti a néni vállát, bemennek, a bácsi nem követi őket.

Ülök a derengésben, figyelem a még mindig nedves betonudvart, a szomszédos kertek árnyéklombú fáit, a távoli, sötét ablakokat. Egyszer csak zúgás közeledik. Elsőre azt hiszem, a kukásautó érkezik, de nem. Behajtanak az udvarra a halottszállítók. A néni megint kijön az erkélyre, összehúzza magán a sötét blézert és leül. Talán beszél a bácsihoz, ezt innen nem hallani.